A baba nagyot csapott pufók kezével a tejbegrízes tálba. A nagypapa letörölte képéről a tejbegrízt.
– Azé’ nem kéne annyira elkényeztetni ezt a gyereket – dünnyögte a menyének.
- Mi köze hozzá vén hülye? Inkább törődjön a maga dolgával; avval, hogy minden nap becsinál!
Az öreg nem válaszolt, csak halkan maga elé dünnyögött, hogy tán igazsága lehet a menyének. Kivett egy almát a kosárból; egy ráncosat. Az jó. Azt könnyű harapni.
Bevallom, nemigen szoktam a tömegközlekedést igénybe venni. Mint ilyennek, akár egy csecsemőnek minden új.
Kicsit csodálkoztam azon, amikor hossz évek kihagyása után ismét metróra szálltam. Kárpitos ülőhelyek, hirdetések, újság, csak kapkodtam a fejem. Cseppet sem értettem barátnőm rosszalló pillantását, amikor lelkendezésemnek hangot is adtam. Történt ez kissé hangosabban, főként az álmélkodás miatt, így a körülöttem lévők körülbelül olyan tekintettel méregettek, mintha egyesen öt fülem nőtt volna, netán ott, szemük láttára változtam volna férfivá.
A málnaszörp termelők világkonferenciáján Kritzuban, a Drabs köztársaság Lomkfidkio tartományában, érdekes -összeesküvés jellegű- felvetéssel állt elő a világ köztudottan legnagyobb, mintegy 14 762 hektáros málnaültetvényének tulajdonosa. Észrevételének lényege, hogy a fogyasztókat -a világszerte egyre nagyobb számú málnaszörp függőket-, a silány hamisítványoktól, amelyek szintetikus anyagokon kívül semmit nem tartalmaznak, saját érdekükben meg kell menteni.
- A kiskésit! Ebből a neuraszténiából sosem gyógyulok ki, tiszta ideg vagyok, lassan már pánik beteg is! Hallom, hogy magát úrnőmnek képzelő, súlyos önértékelési zavarokban szenvedő idióta, gonoszkodóan a márvány burkolatot méregdrága topánkáival határozottan püfölve közeledik. Hiába vagyok az ükanyja óta fiatal tükör, úgy nézek ki, mint egy kivénhedt ócskaság. Jaj ne! Már megint itt van és kezdi nekem a hülye verseit.
- Tükröm, tükröm mondd meg bátran, ki a legszebb a világban?
- Na végre, hogy hazavergődtél én uram! Mit rángatsz magad után?
- Nem látod Klárim, egy nagy darab bádogot. Találtam az egyik kuka mellett, még van három, vissza is megyek értük. Estére házban fogunk lakni!
- Ne viccelj már Gézu, mindjárt ránk sötétedik.
Tavaszodik. Kint rügyekben rejtőző falavelek készülnek nyúlfarknyi életükre, olyan élniakarással, mintha örökké tartana. A cseresznyefákon is megjelentek az első bimbók, szerteszét madarak röpködnek. Langyos szél ölel át mindent, szikrázóan sütve, ragyog a nap.
Szikszai úr éppen fatális tévedés elkövetésére készül és hozzá is lát.
- Drágám, felhívnád Emesét? Már elég régen odaadtuk neki a függönyt rojtozásra.
Ó drága Kövérhon, tán kicsit jobban is becsülhetnéd kövérkés, kövér, kövérjeidet, akik századokon át, soványak hadjait visszaverve, szívűkben örök kövérek maradtak e magasztos hazában, pedig mennyi nyeszledék bakancsa tiporta drága földjét! Verítekes kövér izzadsággal, soványak és kövérek vérével áztatva máig áll a kövér haza!
Nem az erősségük a szoknya, ezért nem is nagyon viselik. Tagadhatatlan, hogy valami ahhoz hasonlót ugyan hordanak, ami a semeddigen fél milliméterrel ér tovább, de azt csak nagyon tapasztalt, vagy nagyon tapasztalatlan, ruházkodással nem foglalkozó azonosítaná a lexikonokban szoknyaként meghatározott darabbal.
„Viharos vad évek,
Szerelmünk megtépték,
Csak rongy és sár.
Pedig most is égek…”