V. Szonett - Ajkad parázslik
Barázdáit annyi megélt télnek,
S pillantásom öblét ráncok szegik,
Ifjúságom emlékei szépek,
Bár a sors még kér tőlem valamit:
Ölelt a Hold...
Egyszer egy Holdbéli alkalmatos helyre
felküldtem pár édes pillanatot, rejtve
esti kékbe - vánkosáról pár csillagot -
ölelkező fénysugárral elém dobott.
Illemet megcsúfolva
Nyomtalanul hagyod alámerülni
a tudatba föltolulni igyekvőt.
Kút mélyén víz tükre elsimul újra
(rutinból fojtod el már, amit lehet).
Lépések
Lépések…
Érintések, vágyak, hazugságok, igazságok, talán magad sem tudod, hogy vajon valós e az, amire vágysz, amit kívánsz, amit magadénak akarsz tudni.
Lépegetsz… teszed kecses piros cipőbe bújtatott lábaid előre, majd újra, egyiket a másik után… léped, taposod az utad, gázolsz sárban, harmatos réten, csillagfényes éjszakában, verőfényes napsütésben. Rácsodálkozol a holdra, nézed tányérját meséket beleálmodva, s fejtenéd meg titkát. Titkod. Belevisít az éjszakába egy madár, ébresztve fel magát, s magad, s nyugalmat parancsolva vagy éppen éberséget…
Megváltoztál
Mielőtt a Föld
vánszorogva,
csikorgó tengelyén
a Naptól
végleg elforogna,
emlékezz nyári alkonyokra,
Ismeretlen katona...
Éjbe vékonyult szirmok
átlátszó leplein,
szürke hordalékkövek
koptatta partokon;
vágtató árnyak fénylő
kis játékaiból,
lépteid nyomát kutatom...
a csend kottája
lidércek szeme villog a láthatár peremén,
alácsüng a felhőkből az elmúlás létrája.
sötét sörényét rázza, falvakra omlik a Vértes
árnya. kék porcelán égen káprázat a nap.