Mi ez a csend, mi ez a mély,
mi ez a szaggató, fénytelen üresség.
Te előttem mész. Én eléd futok.
Gyermekéveim meztelen talpa alatt
sírnak az álmok.
Feléd dobom a labdát
széttárod kezeid,
arcod a felhők felé fordítod.
Csattogó lepkeszárnyakba kapaszkodom.
Zuhanok. Te még repülni akarsz
pille könnyű szárnyakon. Nélkülem.
És én úgy könyöröglek,
gyere még játszani velem
Képet raksz ki belőlem
ahogy látsz
lehunyt szemmel
mikor magadba zársz
csak egy pillanatra
testünk összeér
óramutatóként
lenn te
fenn meg én
Nem mormolok imát.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Templomod lépcsőin sem
Hozzád visz léptem,
mind elvetette ezt már
mezítelen létem.
Ki vagy te?
Fecske Panna, 2010. augusztus 29., vasárnap, 19:00
VII. (metamorfózis)
Vulkán vagyok,
rámfagyott tó alatt
Dermedt bilincse szorongat...
Nyakamra tekeredve
jeges nyaklánc,
Rajta medálként létem...
húzza, húzza önamagam,
ertelmem lelni, lent mélyen
a messzeségben
Lobogó lángok,
testünkre fonódó fény,
ma még rád várok,
még bennem él a remény,
eltűnt utunk, megállok
Kibontott zászló.
Szerelemvirág.
Égig nyújtózó,
Tiszta ifjúság.
Mély levegővétellel nagyon sok időt lehet nyerni, ha szíved satuban. Tágul az ér, becsapunk satu, a pofák
Körülöttem magas falak,
s egyre nőnek,
most egészen kicsi vagyok
magzati pózba görbült,
kifejlett létforma,