Lángoló vágyálmok előmbe lépett
földi mása, isteni testet öltött
szép szerelmem, csókom, arannyal ékes
tiszta vallomása, karomba hívlak,
Kép: Neogrády Antal: Mediterrán rapszódia/
Pisla szemét hogy nyitja a reggel,
tárul az álom, épül a rend,
rózsaszirom kalapos ideálok
sorfala felsóhajt idebent.
Mindig ugyanitt.
Fölöttem az égi monostor
csillagos vézna
hallgatása,
lépéseimben
neszez az idő.
Spatiamentum.
Esztendők kísérnek
az esti dicséret után.
Nem is sejted,
milyen messzire jutottál,
üvöltéssel csendes
belső templomok…
hol csupa lopott holmi
közt
illatod
enyém.
Talmi ébredés.
Eljön,
mikor érted már
Csontváry cédrusát,
s nakonxipánba mész haza,
kezedben
szakadt zászló.
… s a nagy egész
kacagva
néz utánad,
amint távolodsz,
kutatva az elmúlás
dinamikáját…
A vonat bennem
zakatolt,
néhol összetalálkoztak
megszaladt gondolataink.
Az óra körbeért,
ismét vakon bámulok
az éjszakába.
Sötét ólálkodik
vállam körül,
arcomon a semmi matat,
meddő várakozás.
…sárnehéz csenddel a lélekhatáron
- eltékozolt rebbenések
félholt hallgatásai -
Dúdolok,
míg az ablakomba
kúszó reggel
újból elvetél.
Nézd,
sehol egy
megbízható,
konzervatív keret,
szétdobált,
soharajzzá
hagyott
ügyetlen vázlatok,
túlszaladt vonalak,
elhalt félábrák
körül a rongyos
papírszéleken,
megannyi
gyűrt, mihaszna
érzelem.