Megtalálni határaim,
azt az elnagyolt körvonalat,
ameddig
még szabad lehetek,
amin túl nem hajíthatnak
semmi álmok,
semmi képzetek.
Ennyi hát.
Kis időre
csillapult fejemben
az orgonaszó,
s míg Bach
agyamnak dőlve
egykedvűn hallgatott,
logikus gondolatok
egész hosszú sora
vérzett el valami rózsaszín
háborúban.
Szíveink mint megszaladt hangok a mester
ujja alatt,
át nem gondolt,
sietve írt darab,
leheletnyi noktürn
fáradt színekbe vonva.
szonettkoszorú
1.
Borulj szememre lángos kárhozat,
virágot szedni elcsüggedt a lélek,
szivárvány erdők, rózsaszínű rétek,
vegyétek ölbe szürke házamat.
[ide kattintva] a vers meghallgatható a szerzőtől
Csokrod, no lám, holtában is énekel,
szimfóniánk minden szirom, elillant
találkozások kármin álma
hull puha nesszel elém… igézet.
Már rég nem beszélek róla.
Sírkerted az egész világ.
Feketeruhás alak
térdig az avarban,
játszik,
surrog az ősz.
Megszédültem a lépcsőházi
kapcsolóhoz nyúlva.
Nézd, idekint még mézragyogást hint
színarany ujjal az ősz,
bíboros almát ringat a dombhát,
dúdol a szőke mező…
távoli falvak dalra fakadnak,
bort hoz a kései nyár,
zengnek a lankák, jöjj, zene, halld hát,
mint fuvoláz a határ:
Kezed fogva virág nyílik,
fülembe mormogja csendes imáit a tömeg.
Lehunyt szemhéjam mögött fehér ló.
Könnyű vágta,
sólyom rebben,
szárnya fölött óarany est gömbölyödik,
egyre sebesebben
rohan
a szél.