már csak
azokkal vitázom
kik nem köszönnek vissza
Feloldozást vártam,
mégis szelíd korholás lett bűneim ára,
úgy néztem fel a konyha kövéről
magányomba térdepelve,
Engedd játszani, játszani akar mind,
csalni magunk ellen, hogy nyerjenek.
Kishitűség, nagyzás, hóbort, balga hit
nem elég, hogy visszarettenjenek.
Lépj túl a kor üszkösödő romján,
akassz szögre gúnyát és rossz modort,
holt kérdés és iszapmélység válasz
nem ringat keblén soha fősodort.
Ne kérdezd, mit hoz a jövő. Nem tudom.
Kábultan, álmodozva járok
léptek nélkül veled, úttalan-úton
fényárban hordom a vakságom.
Mikor verset olvasok,
verset írni volna kedvem,
Dobd le csillaghajad
fénykoronáját
zümmögő édes csendjét
széthullt gyöngyeit
a bukó napnak
Ne írd le Uram bűneim a porba,
fájó seb mind. Nincs, aki segítsen.
Sajog, szaggat, lelkemet marcangolja.
Nem tudja rajtad kívül senki sem.
Jó...embernek lenni, azt mondják Uram.
Mások kegyeit mégse keresem.
Hamis Istenektől el nem ájultam,
mi sokan vagyunk, ők meg kevesen.
Úgy nézz vissza a múltra, hogy ne fájjon,
jajszót se ejts érte, hogy kiraboltak.
Nem vagy már fénye a Napnak, ha lángol,
varázsa se a föléd hajló Holdnak.