Áthatol a csend a gyöngédségeken,
megejtő a hit, mind varázserő.
Magához vonz, hogy elérhető legyen
a lehetetlen is, s a lehető.
Úgy szólt
mint az elhallgattatott
és átlengett a csenden
a kezét láttam
szétomló haját
fényt fésült ránk az árnyakból
mielőtt beesteledett
s a konyha kövére
leült közénk
Mióta nincs
azóta érzem
izzását a lámpa-sötétnek
visszanéz a múltból
homlokom mögül
belém simul mint testbe a lélek
hogy ne maradjak nélküle
soha egyedül
S a konyha kövére
leül ma is mellém
A rövidebb út a nehezebb
az ami önmagadhoz vezet
Még el se mentél, itt hagytál engem
gyönyörök közt, mely csontig égett.
Odadobtad vigaszul, kéretlen
az utolsó lélegzetvételt,
Vagy igaz, vagy nem,
ami körbevesz
nap mint nap.
Irányt szab, alakít
mindig mindkettő.
Feldob vagy tönkre tesz,
mint az ősi törvény.
A hamis,
meg a hihető.
Választanod neked kell.
Önként,
akárhogy történt
Az élet sava-borsa ez.
Egyik
ízt ad, ha ízetlen,
másik
íznek rontása lesz.
De ki mondja meg,
mi a kimondhatatlan,
a biztos tuti tipp,
míg fél, s csak mímeli
tisztát a piszok,
piszkot a tiszta,
s keresi a helyét.
Hát
úgy mond igazat,
mintha hazudna,
mert betörik a fejét.
Kenyérillatú éhség ízeit őrzöm.
Akkor gyere, hogyha hívlak.
Gyámolíts, ha gyámolítlak,
Az utcalárma most ült el a sarkon,
elfáradt kicsit, halkan zsong, zenél.
A macskakövön visszhangot vet sajgón,
mielőtt még a csenddel összeér.