ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,
de kiszakad majd belőlem a lélek,
s ha túl késő lesz feloldozást kérni,
vétkeimért hő imát remélni,

Tenyerednek
hűs rejtélye
bársonya és meghittsége
hosszú hűséged erénye
hallgatásod néma vétke
- feloldozás szép estéken

a kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-melegét idézni a múltnak

Most minden hajnalt áldva élek át:
hogy fény töri át szobám ablakát,
és új erővel tölt el a tavasz,
s mi évtizedig bánatból fakadt:
pirkadatkor fölragyog a csönd.

(Versillusztráció Mónos Jenő grafikájára)

Tavasszal néha hosszan elrévedek,
a csészényi illatos kávé felett. Hagyom,
hogy szenderegjenek még az ébredő,
beszédes gondok. Nem engedem,
hogy a tolvaj idő erővel rabolja el a reggeli,
meghitt csend-perceket. Vágyom,
hogy velem maradjon a Pillanat,
amíg e szelíd időtlenségben némán vajúdó percek
− előre halálra ítélten − lassan megszületnek.

Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, e rezdülésre
mozdulnak mind az ébredő
lények: rügyek pattannak hirtelen,
tápászkodnak a bokrokon
bomló, reszketeg, bámész levelek.

(Versillusztráció Mónos Jenő festőművész grafikájára)

Nyitnám az ajtót, mindhiába,
fáradtan dől a szoba falára.
Félig nyitva áll, félig zárva,
kivénhedt, öreg zsanér-válla
rozsdától nyikorgó, ócska roncs.

szüntelen változás
oltalmazó
szelíd önfeláldozás
áldó imája
ős-vétkeinkre
kegyelem
feloldozás

anyánk, a nő:

(tavaszi dallam)

nem kell több
néha elég a szándék
szeretni magadat
de élni másért

Esténként szelíd kandúr dorombolt
a régi házban, a kályha előtt,
fonott kosárban fahasábok
őrködtek apámmal a tűz fölött.