Kis tákolt létra, fokra is szegényes,
mit disznóólnak támasztott az Édes,
a tyúkok járták, szálanként beosztva,
telt böggyel este, reggel botladozva,
s mint világító csillagok az égben,
úgy károgáltak szét a tetőtérben,
Csak ült az ágon, gyöngyként megtapadva,
és ártott, gyógyított az istenadta,
hogy bűn, vagy áldás, persze azt se tudta,
csak ült a készre, mint a fák kakukkja,
A szívemnek való vagy,
mint erdőnek a fák,
mezőnek felkelő nap,
és hívőnek csodák.
Csokrot hozok égből,
felhő a szirma,
szára jegenyéből,
pöttye pacsirta,
(kukoricacsalamádé, takarmány)
A sűrűn vetett kukoricaszálak
nekifeszülődtek a napsugárnak,
az húzta-bízta zsengésre a zöldet,
míg kis darabon íze lett a földnek,
majd térd fölé nőtt, s harmatozni látták,
jó idejében rendre lekaszálták,
Az ölelésre nevelgetett ága
nyers akarással belenőtt a fába,
még látszott, ahogy nőtt, ahogy alábújt,
a kéreg fájt, majd áldón beleájult,
vad igyekezet hajtotta az ágat,
míg tisztes öblöt mélyített magának,
A pacsirta, mintha égne,
tüzet lobbantott az égre,
Attila, Attila,
ki bírja, mi bírja,
ezer szód halála
szakadt a világra,
A fák rügyei bontják a szerelmet,
a levegőből muszáj nagyot nyelned,
Nagy híre volt – használták jóra-rosszra,
az eredet a félelmet fokozta,
hol nógatott, hol hasítón fenyített,
és azt is vertre, akit istenített,
a bőr alatt is ütés nyoma látszott,
ha gerjedelme űzte a világot,