Előtted a nappal, mögötted az
éjszaka hallgat. Körülötted árvaságom
virraszt. Szótlanságodhoz fonódik
két karom. Közelebb húzódom,
az érzéshez, a szádhoz…
Érinthetetlen holnapokban kereslek,
de a távolban csak lopott csöndek
figyelnek, hol a földre hajló fák
lombjaira rongyos világok hajnalodnak.
csendes csillagfények közé
pókfonálon ereszkedik le az éj
Az éjszaka nehéz csendjében
néha életre kelnek a hősök,
a háborúk, a mesék.
Te csatáid. Te halálod.
Szívemig érsz, életen innen,
halálon túl…
…és már nem az a fontos, hogy
milyen színű madár ül a válladon,
hanem, hogy a csönd határán túl,
szelíd suhogással fényeket
rajzoljon szemedből szemembe…
Összeraklak magamban,
mint egy halk gondolatot,
hogy senki ne találjon rád,
hogy úgy maradj meg ebben
a zajos, bűnös világban, annyira
tisztán, ahogy az áradó folyóra
hajolnak a szelíd fűzfák.
Apám a Nap, anyám a Hold,
körülöttük a múlt kering…
"Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik." ( Albert Camus )
Mintha mozdulna az éj...
Keservesen szakad szét az ég
milliónyi színre, hangra. Kihagy a szív,
roppan a csönd. Nyüszít a félelem…
Szememben elhagyott ölelések,
ajkamon ottfelejtett dallamok,
vállamon fáradt könnyek,
édes illatok keveredése.
Szemünkben jégmezők, arcunkon
mozdulatlan hajnalok. Pocsolyák
a reggelekben, alvó csendjeinkben
nehéz lábnyomok. Vetkőzzük
a reggelt, párnánk alá gyűrjük
a megmaradt éjszakát.
Az idő mindig elvesz belőlünk valamit.
Szemünkben óceánok csendesednek,
kőarcú angyalokkal beszélgetünk,
idegenként sodródunk a nemlét felszínén,
szívünkön ordító kráterek, alvó hegyek.