Egy piros vonat jár az utca végén keresztbe.
Nem megyek oda le, nem ül benne senki,
nem integet soha, se lány, se kalauz.
Langyos löttyöket nyelek napok óta.
Pihen a vén diófa,
jövőjét rég kihordta.
kerengve közelít a cafka, barna levél.
Futásom végére értem.
Aranyló őszidőben
eged alatt vesszőszéken,
fényes fonállal felettem,
várlak.
Írhatnék verset az őszről,
hogy a szél fákkal flörtöl,
hajlong a fenyő,
zörög a rozsdás bádogtető,
Cserzett arcú,
kis sovány
asszony áll
a kerítés oldalán
reggel óta.
Nem ment boltba,
nem evett,
nem vett kenyeret.
Forró délben bóbiskol,
őrt álló, ernyős kapor,
alélt levél lebeg.
Egyszer ki kell állnom
egy szál fehér ingben,
gyalulatlan deszkán
kopott dobgitárral,
egyedül.
Csatornaparton
fehér menyasszony
ölelné hitvesét,
pihen a szél az alkonyatban,
tövises karja mozdulatlan,
lenn az ég véres-kék.
Most sűrű a csend.
Ha megvágom, lebegve
hull alá a vére,
időm elejére
sohasem ér le,
tört tekintetemben
Atyám szenvedése
irgalomra vált.
Mint korsó a padlászugban.
Mély kútról álmodom.
Üvölt a kémény,
udvarom jajgat,
a hallgatag fák földig hajlanak.
Szálló por kőbe mar,
ronggyá vált rőt avar
lebeg a légben.
Ha menni kell, hát szépen…
Ezt mind tudják már.