Kirakat előtt fiú és lány
kézzel váltottak jeleket.
Néztem akaratlan - tudva,
nem érti őket senki meg.
Anyám. Ő más volt. Őserejű táj,
mely egyként áll ha fényt, ha vihart.
Sosem lázadó, értem szenvedő,
kétségeim közt a megtartó erő.
Míg gyerek voltam mesélt sokat,
hozzá bújva éreztem a hangokat,
s a jót bűvölő-varázsló szaván
merengtem Tündér Ilon arany haján.
Csodásan éltek bennem a szavak:
suhogott erdő, csörtetett patak,
és több, megannyi hangzó látomás,
melyeket álmom folytatott tovább.
Gyermekvilágnyi óvó menedék
volt Anyám. Hit, cél, irány, fék.
A szegénység nyomasztó terhével
vállán s szívének tiszta tüzével
látom Őt. Sokat fáj az emlék:
Perlekedtem mindig magammal
szenvedéllyel, hittel, haraggal,
reménytelen is roppant szerelemmel,
nem, sohasem alkudtam a csenddel!
Nem hallva hangot, az emberi szót,
gondolat szülte a gondolatot.
A Nagy Folyó, magamon át:
hangzás-nyelven mit locsog?
Látszat-évek igazolnak:
vízen kacsázó verssorok.
Ne akarj másnak, mint ami vagyok,
Nem fáj hiányzó hangotok.
Fejemben sok szép gondolat.
Tenni kellett
valami szükséglet felettit,
akkor is szem előtt legyen
a mindenkor legyőzendő,
ha nincs látkörön belül,
ha csak mozgótest
a képlékeny képzeletben.
Magasles
Versidő.
Szavak tornyából
figyelek
Udvar homokján,
meghagyva dísznek,
piros kis szoknyák
tárulnak, égnek!
Nyár van.
A kertben virágok bókolnak,
édes szirmukra
dongók, méhek szállnak.
Hol volt, hol nem volt. Hát Ő lett
lázam, gyönyöröm, keservem!
Tündérálom.