Egyetlen szónak kell felszínre törni,
ahogy forrásvíz váj mészkőhegyek
testében üreget,
Szűk földút vezet, régről ismerős,
a porban félredőlt keréknyomok;
egyedül ballagok
hol hajdanán szénával tornyozott
ökrös szekér,
most akácfaárnyék imbolyog,
zöld bársonyszalag lett a táj,
ezüst a pörgő szélkerék,
mélyszürke csönd, felhőuszály,
az ég megkopott tinta- kék,
Édes keserv az írás, mise, misztikus oltár;
Néha puritán, néha rokokó dallamból
Ismeretlen istennek áldozott zsoltár;
Tudom, hogy vége, a világ mára más,
maradt a nyüzsgés,
a rohanás,
a gondok,
nincs romantika, féltés,
nagyregény,
hiszem mégis,
vannak még bolondok,
mint te meg én,
nekünk a remény is jövő:
együtt maradunk.
Az út megáll, erdőre Nap
s az Árnyék fészket rakni jár,
a táj amúgy, mint irkalap,
vetéssorokkal telve már.
Uram! Nem tudom, ez áldás, vagy átok,
szavakból építek magamnak világot.
Lásd, a fonalvég most is kezemben,
felsorakoznak példásan, rendben
a gombolyítandó gondolatsorok.
Emberségedet gombolod magadra
eltömni a világ bűnét, zaját;
mielőtt lázadó szóra ragadna,
háromig számolsz, hogy kibírd tovább.
Amit elénk tár, mért lenne titok?
Sem a harmatban úszó pázsitok,
Sem a szívekben zajló ütközet;
Hiszen tavasz van, furcsa szédület
Vibrál az ágak mézgás rügyein,
S a pára, mint csipkés baldachin
Neszek, csendszöszök bibéit rejti.