Kinyújtotta nagy, lomha kezét az alkony,
sötét markába zárva a délutánt,
befordult gyűrűjén ezüst istenasszony,
sarló dereka, mint fényes égi pánt.
S elbűvöltek a lobbanó tüzű mécsek,
- némelyik szinte elemészt, úgy ragyog -
gyémántok, óaranyak, smaragdok égnek,
pattanó szikrájuk hullócsillagok…
És lent, a homályba torpant világ ölén,
a sétányon csak mi sétáltunk ketten,
arcunkba tükrözött a Dunáról a fény,
s ajkaid íze sem volt ismeretlen.
Nyár fűszeres illatát lehelte a part,
sötét csendjét fésülték csüngő füzek,
loccsant a víz, valamit mondani akart,
de aztán a varázst ő sem törte meg…
Aztán lágy szellő kérte táncra a csendet,
- játékuk könnyet csalt a felhők szemébe -
éreztem, hogy lelkem lassan elereszted,
s a mámor helyét átveszi a béke.
Majd csak két árnyéklény állt egymással szemben,
az élő testek továbbsétáltak rég,
s ázott ágak közt, fázósan, félszegen,
utolsó esőcsókot váltottak még…