Árnyak a falon
A sötétben sűrűsödő homály,
körülöttem megannyi árny.
Káprázat ez, vagy csak
árnyékod feszül szobám falán,
mi üldözőbe vette magányom?
Csillagtalan az est.
Míg a messziség ködéből kitalálok,
gyertyát gyújtok a félelemnek...
Nagy úr a csend.
S ahogy lassan
lecsúszik a falakról,
visszavezet hozzád...
Közelebb vagy, mint valaha voltál.
Emlékeinket hajnalig őrzöm.
Kegyes, édes álom ez,
mely kaput nyit ég és föld között...
Az ég sötétkék takarója alatt
jössz te, s kiszorítsz minden mást.
Visszanémul a gondolat,
és én csak téged hallak...
Bárhol is vagyok, rám találsz,
nincs más erő, mi győz az éjszakán.
Nincs többé messze, sem távol,
mára hajolnak a tegnapok.
Mire az éji látomásból feleszmélek,
alámerül az uszályos lélek,
a gyertya is tövig égett.
Kezem imára kulcsolom,
a Hold halványodva
tekint be ablakomon.
A Mondschein szonáta mellett
csended csendemben élni kezd...
*
fotó: pinterest
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges