ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Nem hiszem el.
Nem hiszem el.
Nem hiszem el.
Csak ez visszhangzik a fejemben, miközben a velem szemben ülő seggfejet hallgatom.
Az, hogy mit mond, már régóta nem számít. Annyiszor hallottam, hogy egyfajta ködön keresztül is, a szavak és mondatok tényleges jelentése nélkül is tudom, mit pofázik. Ő egy hivatásos baszogató, hivatalos nevén Motivációs Manager. Amit ötezer éve, a piramisok tövében korbáccsal intéztek, azt ez a kis tetű a heti egyszeri meetingen burkolt fenyegetéssel, diagramokkal, függvényekkel próbálja elérni. Mindezt persze kiemelt fizetésért.

Szemüveges, de nem a bizalomgerjesztő, rövidlátó fajta, hanem a vastagkeretes méregdrága divatszemüveges, sima üvegablak-lencsével, esetleg mínusz egynegyedes dioptriával. A haja seszínű, bilifrizura, mert még ahhoz is gyáva, hogy egyedi frizurája legyen. Az öltönye vállrésze mindig korpás, Pierre Cardin inge izzadságfoltos. Ajkai
sarkában fehér lepedék van a sok beszédtől.
Tekintete értelmezhetetlen. Nem. Nem pókerarc. Értelmezhetetlen.
A teste satnya, csípőben szélesebb, mint vállban, bár állítása
szerint lefutja a maratont. Bőre sápadt, egészségtelen színű, pont, mint a túlkelt tészta.

Leírhatatlan, mennyire utálom. Semmi, de semmi közös nincs bennünk. Sem egy gondolat, sem egy elv, erkölcs, vagy akár egy kromoszóma.

Hosszú évek óta hallgatom minden egyes hétfőn. Kollégák vagyunk, én jól ismerem őt, ő nem ismer engem. Nem áll érdekében ismerni.
Ha beszél hozzám, félrebillentett fejjel, mint egy jó kutya, hallgatom, néha hümmögök.
Beszélnem sosem kell, a véleményem nem érdekli. Csak az, hogy nyaljam a seggét. Kicsit olyan ez, mint a körbetartozás, csak ezt körbeseggnyalásnak hívják. Ha a lánc megszakad, valakinek röpülnie kell.

Hosszú évek óta hallgatom. Minden egyes hétfőn.
Ma véget vetek ennek.
Hirtelen átvillan az agyamon, mi értelme volt a sok-sok évi edzésnek. Száznegyven kilót nyomok fekve, ugyanannyival guggolok, kilencvenkét kiló vagyok. Egy átlagembert kettétörök, mint egy ropit. Hát még egy átlag alattit.
Mire végiggondolnám, már rá is vetem magam az asztalon keresztül, kicsavarom kezéből a lézermutatót, de olyan erővel, hogy a csuklója hangos reccsenéssel eltörik. Ezzel egy időben nyakát megszorítva fejét az asztalba verem. Az év végi prémium még sosem volt távolabb tőlem. Egy térdrúgással legalább három bordáját eltöröm. Az arca merő vér. Asszem lőttek a céges autónak és laptopnak. Már vége, de még mindig ütöm. Egy évtized néma dühe tört ki. Nehéz leállítani.
Végül abbahagyom. Lihegek. Mindkét kezem véres. Mutatóujjammal valami ősi ösztönnek engedelmeskedve, a háború vörös jelét húzom az arcomra és homlokomra. Lábamat legyőzött ellenfelem testére teszem és alig tudom elfojtani a feltörő diadalordítást.

Még mindig zihálva szétnézek a konferenciateremben.
Kollégáim és kolléganőim lehajtott fejjel sorban állnak előttem. Nem szólnak, de értem a pillantásukat. Vezetni fogom őket.
Hadsereget szervezünk és átformáljuk a világot.

Az igazgatói irodával kezdjük.