Én ébresztelek
Dobd le csillaghajad
fénykoronáját
zümmögő édes csendjét
széthullt gyöngyeit
a bukó napnak
hogy újra este legyen
bújj hozzám
hogy megtaláljalak
Én ébresztelek
te elaltatsz
így válunk eggyé ketten
mint Ég és Föld
kidőlt láva
hol a vágyak
olthatatlan tüze éget
szemedet látom csak
ahogy egymást látják
izzó katlanágyban
a szikraszeműek
Te vasalsz búvó alkonyt
gyűrt felhőimből
én ha mozdulsz
testedből
ölelő hajnalt
forgunk és égünk
lázadó tengelyén
a vén Földnek
beleszédül szív és lélek
lihegve zihálva
én benned
te bennem
ledöntve minden falat
egymást keresve mint a gondolat
hol a szó széthullik mint a múlt
partra vetett csend ringat
s hullámtalan a tó
Én altatlak el
vigyázom az álmod
hogy ne félj fel ne ébredj
csillagtested betakarom
mint tarlóját a kéve
révbe érőt
a fogyó Hold
megfáradt fénynyaláb
aki átvisz száz halálon
az örökkévalóságba
hol szűkül a holtág csillámló medre
s horgonyt vet az éj
a Föld megpihen forgása semmibe vész
s mozdulatlan a csend
Mondd ki tudja azt már
ki tartja számon
ha karjaimban vagy
itt a mennybolt felett
hogy alkony van
vagy...hajnal
- Seres László alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges