ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Két üveg víz van az asztalon, friss víz, most vettük ki a hűtőszekrényből. Egyik a társamé, a másik az enyém.
Alig lépett ki társam, a szobából máris gyorsan töltöttem a vizéből a poharamba egy keveset, s felhörpintettem, majd bűntudatosan körülnéztem. Hamarosan társam visszatért, s én belemerültem a papírmunkába. Végeztük a dolgunkat, s csak néha-néha szóltunk egymáshoz egy-két szót, azt is a munkával kapcsolatban.
Annyira bántott ez a”vízlopás”, hogy nem is tudtam miképpen tegyem jóvá. Gondoltam, ma én hozom a tízórait. Le is szaladtam gyorsan a büfébe, és hozam két brióst és ivójoghurtot. A szebbet, barnábbat adtam neki. Napközben is igyekeztem kedvében járni. Mindent azért úgy csináltam, hogy ne legyen feltűnő, ne vegye észre, nehogy megalázónak vegye a nyüzsgésemet.
Másnap ugyanúgy történt minden. Mikor a társam kiment a helyiségből, gyorsan a poharamba löttyintettem az üvegéből egy kortynyi vizet és megittam. Hogy miért tettem, nem is tudom – talán, hogy neki, ha kicsivel is, de kevesebbje legyen. Napközben továbbra is igyekeztem apró, észrevétlen kedvezményeket nyújtani a társamnak, mintegy jóvátételképpen.
Semmiképpen sem értettem ez az újabb „mániámat”. Kisgyerekkorom óta nem loptam, nem csórtam el semmit. Belém nevelték, hogy tiszteljem a másét. Ezért is érthetetlen előttem ez a viselkedésem. És mindennek a tetejében ez napról napra ismétlődött egész héten.
Így telt a hét, de végre itt a hétvége! Zárunk, elrámolunk, becsukjuk a fiókokat, a szekrényajtókat, s megkönnyebbülve sóhajtunk.
- A hétfői viszontlátásig! – búcsúzom.
- Szeretnék mondani valamit – szólal meg a társam.
Most jön a fekete leves! Megtudta a turpisságot, s most jól megszégyenít. Szorongva várom a folytatást.
- Hallgatlak!
- Azt akarom mondani, hogy … izé … szóval …
- Miről van szó? – szakítottam félbe a dadogását.
- Tudod, mikor kimentél, valami érthetetlen kényszer hatására kitöltöttem a poharamba a flaskádból egy kis ujjnyi vizet, s behörpintettem.
- Hát ez óriási! – röhögtem fel.
Ilyen nincs! Nem bírtam a nevetést abbahagyni.
- Igazán ne haragudj, bocsáss meg! - fogta könyörgőre, de én csak tovább nevettem a térdeimet csapkodva.
- Egészségedre! – nyögtem ki, s leakasztottam a fogasról a kalapomat.