Újhold sarlója feszengett felettem,
az éjbe most rejtelmek csendjét szőtte,
megittam a maradék bort, s fizettem,
s búcsúzóul még megálltam előtte:
mesélj nekem te sejtelmes holdszelet,
szeretted-e lényem, s most hogy utazom,
görbe ajkad sír-e, vagy csak kinevet?
Bár mindegy, úgy sincsen miért maradnom….
Zsákomba gyömöszöltem minden kincsem,
elég volt a kisebb, még hely is maradt,
tavaszt pakoltam, benne mindig hittem,
nyári csókokat a parti hárs alatt,
arany hajnalt és bíbor naplementét,
ébredő mosolyt, búcsúzó álmokat,
kéz a kézben sétáló langyos estét
gyertya fényében lobogó vágyakat…
Csitt, ne szólj most semmit te végtelen part,
csak sustorogjanak hűs hullámaid,
tudtam jól, hogy örökké semmi sem tart,
s ami volt, fájó szívvel hagyom itt mind.
Lecseppent egy könny, pedig nem akartam,
s szél elvitte a furcsa éji csendben,
Te rémlettél fel még egy gondolatban,
majd lejött az ég egy csillaga értem…