ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

1517 szeptemberében, az őszi napforduló napján, Bartolomé de Las Casas domokosrendi szerzetes kihallgatást kért és kapott V. Károly német-római császártól.
Az Atya elbaktatott hát a madridi palotához, ahol bebocsáttatást nyert az ifjú császárral való tizenöt perces beszélgetésre, és rövidesen Károly előtt találta magát.
A császár épp modellt ült udvari festőjének, Tiziano Vecelliónak, úgy fogadta Bartolomé atyát.
Miközben a Maestro a császárt festette, ecsetjeinek egyike lepottyant a földre: V. Károly - német-római császár, kinek „birodalmában sosem ment le a Nap” - fölugrott, és fölvette az ecsetet.
Tiziano tiltakozott: „De fölséges úr….!”
Mire a császár azt mondta: „Ugyan, hagyja maestro a szabadkozást: Károly néven én már az ötödik vagyok, de Tiziano csak egy van e világon…”
(Gyűlölöm megszakítani a történetet, elszakítani Olvasómat a mese folyamától, de meg kell vallanom az igazat. Ez a nevezetes eset nem akkor esett, nem 1517 őszi napfordulóján, hanem jóval később. Megesett, ez tény, de csak 1533 után valamikor, mert akkortól lett a Maestro V. Károly udvari festője.
De oly szép e történet, nem?
Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak...!)

E közjáték után, a császár kegyesen meghallgatta Bartolomé atyát.
A dolog úgy állt, hogy Bartolomé de Las Casas szerzetesatya a kihallgatást megelőzően az Antillákon járt, az Új Világban, és szíve nagyon megesett az őslakosokon, akiket felőrölt a Szigetek aranybányáinak pokla.
Erről hosszasan mesélt a császárnak, ki – mondjuk – könnyes szemmel hallgatta az atyát, aztán megkérdezte, miként lehetne a dolgot orvosolni.
Bartolomé atyának volt elképzelése, és azt már Ximénez de Cisneros bíboros őfőméltósága elé tárta. A bíboros úr támogatta az atya elképzelését, lényegében ő küldte a császárhoz, így hát Bartolomé hozzákezdett elképzelésének kifejtéséhez.
”Az indiókat felséges uram, mentesíteni kell e megalázó munkavégzés alól, ez a legfontosabb, legelső teendő.”
A császár elgondolkodott, aztán így adta a választ: „Igen ám atyám, de az aranybányák jövedelmére a koronának igen nagy szüksége van. Helyzetem, és a birodalomé is ingatag, sok pénz kell a végső diadalhoz, a hatalom megszerzéséhez. Ha pedig az indiókat fölmentjük, ugyan kit küldjünk a bányákba? Mert spanyol telepeseket csak nem?”
Bartolomé mély lélegzetet vett, most érkeztek tárgyalásuk legdöntőbb fejezetéhez. És a vajszívű atya azt javasolta V. Károly császárnak, hozzanak négereket Afrikából, hogy azokat őrölje az Antillák aranybányáinak munkapokla.
”Azok ugye, mégis csak mások” – magyarázta Bartolomé atya -, „közelebb vannak a majmokhoz, mint az érző, emberi indiók fölséges császárom.”
Mármost  Károly figyelmesen hallgatta az atya szívszaggató mondatait, aztán a spanyol korona sietve hozzákezdett, hogy néger rabszolgákat küldjön Amerikába az indiók pótlására.

És – hej! – az emberbarátság e különös megnyilvánulásának végtelenül sokat köszönhetünk mi is, az egész emberiség, mert ebből eredt az afro-amerikai kultúra. Ennek köszönhetjük a spirituális- és munkadalokból, hollerekből, kántálásokból és ritmikus elbeszélő- balladákból alakult bluest, Ray Charles csodáit, Jimi Hendrix zsenialitását; Abraham Lincoln már-már mitológiai nagyságát. Ennek köszönhető Carter Revard és Wanda Coleman lírája, Beauford Delaney festményei, a függetlenségi háború félmillió áldozata.
Bartolomé atya felismerésének köszönhető a lincselés szó fölvétele az Akadémiai Szótár tizenharmadik kötetébe, az Alleluja című lebilincselő filmalkotás, és még mi minden.
Hogy aztán a következő nagyjából négyszáz év során mennyire voltak hálásak az afro-amerikaiak, mennyire köszönték meg sorsukat Bartolomé de Las Casas atyának, arról nincs tudomásom.
De elképzelésem van…