ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A következő napokban Giacomo tovább álmodozott szerelmeiről, meleg asszonyi testekről. Képzeletében sorra bukkantak elő az egykor ölelt nők: Imer Teresa, a kis komédiáslány, kit egy előkelő, öreg kéjencnél ismert meg, és ki hol eltűnt, hol újra fölbukkant életében kedves, fitos orrával, hetyke mellecskéivel, sikoltozó, hörgő élvezetével.
Fölbukkant álmaiban egy nápolyi ügyvéd fiatal felesége Lucrezia és ennek bájos húga, Angelica, továbbá az egyik kardinálisnak a barátnője, marchesa Giuliana.
Álmodott egy előkelő pártfogójának, Manzoni asszonynak gyönyörű testéről, álmodott a híres kurtizánnak, Giulietta Cavamacchienek minden rafinált gyönyört ismerő szerelméről.
Fölbukkant képzeletében egy másik pártfogója Tintoretta, a sűrű-feketén göndör Tintoretta, és sorban mind, mind: lányok, asszonyok, szende szűzek, kitanult kurtizánok, a szerelem megannyi istennője. És Giacomo előtt feltárult a világ, melyből el- és kirekesztetett.
Legmelegebb gondolatai ahhoz a gyönyörűséges apácához szállongtak, kit talán mind között a leginkább és legtovább élvezett: „Új hódításom előkelő származású volt, szép és szellemes, de ezekhez a tényleges előnyeihez még egy képzelt előny is járult, mely boldogságomat végtelenül növelte: egy Vesta papnővel volt dolgom. Tiltott gyümölcshöz jutottam.” – mosolyog álmodozásában Giacomo Casanova.
Azok az éjszakák, melyeket Casanova a muranoi casinoban az apácával töltött, a legizgatóbb és Pietro Aretino fantáziáját megszégyenítő szerelmi jelenetekben voltak gazdagok. És aki e jeleneteket - eleinte Giacomo tudta nélkül, utóbb annak engedélyével - végigélvezte, akinek e szerelmes jelenetekben éppoly gyönyörűsége telt, mint Casanovának, az apáca barátja: Francois Joachim de Bernis, Franciaország velencei követe, később Pompadour mindenható minisztere és a Madame bukása után bíbornok volt.
Egy hét ilyes álmodozás után világosodott meg Casanova elméje, és értette meg egy csapásra, hogy miért is árulták el, árulták be barátai, ismerősei: Manuzzi, Francesco Siviglia és a többiek, akikről nem tudott név szerint, de látta az inkvizítor asztalán a vaskos feljelentésköteget. Soknak, többnek is kellet lennie hát a kémeknek.
Megértette az okot, hisz oly egyszerű volt valóban.
Sok és kielégítő szerelméért irigykedtek rá ezek az emberek, sok és megelégítő szépséges szerelméért féltékenykedtek rá: ezért jelentették föl, ezért söpörték el útjukból.
Nem mintha így akár csak egy ócska chioggiai halászlányhoz is hozzájutottak volna („Ámbár” – teszi hozzá gondolatban Giacomo -, „nem kell lebecsülni azokat a chioggiai lányokat, asszonyokat: sok mindent tudnak azok is föláldozni a szerelem oltárán.”); nem az hajtotta őket, hogy szép nőik legyenek, hanem az csupán, hogy Casanovának se legyen.
Ilyen egyszerű olykor ok és okozat összefüggése.

Fogsága második hetében kezdett a szökés gondolatával foglalkozni s ettől kezdve minden tette, minden gondolata ide irányult. Ám épp három héttel később nyílt a cellaajtó, és új foglyot vetettek Giacomo mellé: pater Balbi volt, a San Zaccharia kolostor perjele, ki maga is hasonló okból börtönöztetett be: az álmodó Santa Chiara kolostor egyik szépséges, ifjú apácával folytatott „bűnös” viszonya miatt.
„Bűnösnek bűnös volt a viszonyunk” – mesélte Balbi Giacomonak -, „de édes, mint a virágméz.”

A szökés előkészületeit, részleteit nem részletezem itt, nem tisztem ez nekem, én csak a besúgásról kezdtem históriát mesélni.
Tény: attól kezdve, hogy Balbi megjelent Giacomo cellájában, a szökést úgy kellett megterveznie, hogy beavassa abba a pátert is.
Így is lett.

Hosszú előkészületek után (remélem nem kell mondanom: a kis Henrietta aktív segítségével), 1756. október 31-én - fogsága tizenötödik hónapjában - sikerült Casanovának és börtönbéli társának kalandos és veszélyes utakon a Dózse Palota tetejére jutni.
„E quindi uscimmo a rimi - rar le stelle” – sóhajt föl hősünk megkönnyebbülten -, „és felszállottunk viszontlátni csillagokat.”
Száz veszély között jutottak le a szökevények a Dózse Palota tetejéről, sietve gondolába dobták magukat, és Mestrébe eveztek.
Mestrében különváltak, így – vélték – nehezebb lesz mindkettejüket elfogni.
Éjszakai szállást a sbirrek kapitányának (pontosabban szólva feleségének) házában vett Casanova, és ettől kezdve szerencsecsillaga emelkedőben volt: Mestréből baj nélkül távozhatott, és aztán Borgo di Valsugana községnél elhagyta a Köztársaság területét.
Nem sejtette, nem gondolta, hogy hány hosszú évig nem látja viszont majd imádott Városát.

Amint nem volt tisztem, hogy a szökés hosszadalmas előkészületeit papírra vessem, az sem tisztem, hogy részletesen számoljak be arról, hol és merre kalandozott barátunk 1756. októbere és 1774. szeptembere között. Amúgy is, ez életének legismertebb, legtöbbet megénekelt része: a kalandor, Seingalt lovag élete, különös cselekedetei.
Nagyon röviden vázolom csak a főbb vonalakat, hogy aztán rátérjek végre arra a majdnem elviselhetetlen fájdalomra, amit Velence elveszítése jelentett számára, és arra az őrült, fojtogató vágyra, amivel szülővárosa iránt lángolt.

Röviden hát: a szökés után Párizsba ment, és mert – mint oly gyakran hosszú életében – egy árva fillérje sem volt, két dolgot tett: bevezette a lottót, mit még Velencében talált ki, de a Köztársaság törvényei nem engedélyezték működtetését, és olyan pénzügyi tekintéllyé vált, hogy még az arisztokrácia is befogadta.
Másfelől megint pártfogókat keresett, és természetesen női pártfogókat, kiket aztán busásan megfizetett szolgálatukért, pártfogásukért, persze nem a hagyományos kereskedelmi módon…
Az asszonyok, lányok változatlanul rajongtak Giacomóért, mert finom ösztönükkel megérezték benne az igazi hódolót, akit újra meg újra elbűvöl minden nő. Mert Casanova nem hódító volt, nem ám! Giacomo Casanova hódoló volt.
És bár hűséges szeretőként aligha lehetett volna a mi Giacomónkat jellemezni, de lángolóan újra meg újra szerelmesnek igen.
Ki tudja? Ki ismerheti igazán a női lelkeket, különösképp ama furcsa, túlfűtött hangulatú 18. század végi női lelket?
Talán nem is örök hűségre vágynak, vágytak a hölgyek, mint inkább rajongásra.
És rajongó, őrült imádatból Casanovának mindig bő készlete volt.
Legkülönösebb, hogy egyszer sem hazudott szerelmet! Egyetlen hazugsága sem volt! Az idő alatt, míg valakivel együtt volt, míg ölelte, sokkal inkább amannak élvezetét, mint a magáét hajszolva, Giacomo mindig szerelmes volt.
Meglehet, rövid ideig, meglehet, csak néhány éjszakára, meglehet, csak néhány órára, de mindig igazán szerelmes.

A szerencse forgandósága révén azonban három év leforgása alatt mindenét elvesztette, és Seingalt lovag álnéven menekült el hitelezői elől.
Ekkor vette kezdetét hosszú vándorlása, melynek állomásai között éppúgy szerepelt sok idegen, még több itáliai város: járt Németföldön, Svájcban, Dél-Franciaországban, de járt Firenzében, Rómában, Londonban, Berlinnben, Rigában, Szentpétervárott, a tóparti Füreden, vagy épp Varsóban, ahonnan egy párbaját követő botrány miatt ismét sürgősen távoznia kellett.

Épp csak ott nem járt, ahová lelke minden vágya húzta, vonzotta vissza: Velencében.
Mostanában úgy álmodott Velencéről, erről az ékszerkicsinységű, ékszerszépségű álomvárosról, ahogy régebben szeretői testéről. Ó, Velence, gőgös és széplelkű, tehát éppen hozzá fogható Velence. Terein zenélő csönd, surranó holdfény száll ódon paloták lépcsőzetére. Velence, szépséges, imádott Velence: szent Város, mely mindig fényben fogadta őt. Csobbanva csapódik a víz a csónakdeszkákhoz és kövekhez. A gondolások félig üdvözlő, félig figyelmeztető kiáltásai. Magasan ültetett kiskertekből virágindák csüngnek lefelé, fehér-piros, mandulaszagú kelyhek a nyirkos falakon. Arab stílusú ablaknyílások rajzolódnak az árnyékban. Egy templom márványlépcsői a vízben vesznek el; koldus guggol rajta, nyomorúságát panaszolja, nyújtogatja kezét. Velence, te hízelgő és gyanús szépség: Város, amely félig mese, félig idegencsapda, amelynek fülledt levegőjében egykor buján burjánzott föl a művészet, s ahol ringató, kéjes álomba zsongító hangok születtek a muzsikusok lelkéből.
1774 nyarán döntött végül Seingalt lovag, Gian Giacomo Casanova.
Úgy vélte, ha fölajánlja szolgálatait az Inkvizíciónak, akkor visszatérhet Városába.
Tollat ragadott hát, és levelet írt a Serenissimának.
„Ha én, Giacomo Casanova, Velence alattvalója, abban a kiváló szerencsében és megtiszteltetésben részesülnék, hogy a legmagasabb tribunal titkos inkvizíciójának szolgálhatok hűséges személyemmel s minden szerény tehetségemmel, számot adtam magamban azokról a fontos tárgyakról, melyek felett a tribunal felelősségteljes ébersége őrködik. S hogy csakis olyan feladatokra vállalkozzak, melyek erőmtől telnek, elhatároztam, hogy buzgalmammal a város kormányzásának azon része felé fordulok, mely alá e város nyugalma tartozik. Minthogy a város érdekeit és nyugalmát leginkább veszélyeztetik a vallás ellenségei, a kéjencek, az egoisták és mindazok, kik az ipar, kereskedelem és művészetek számára írt parancsokat megszegik. Én - ha visszatérhetek a Városba - főleg a következőkre ügyelnék: először a vallásra, másodszor az erkölcsökre, harmadszor a közbiztonságra, negyedszer a kereskedelem és iparra.”

És 1774 szeptemberében végre rámosolygott Velence kegye: Casanova visszatérhetett hazájába.
Mikor hajója a velencei öbölbe beevezett, a Szent András erődöt, a Campanilét, a San Marco kupoláit nem az a gőgös, a maga erejében feltétlenül bízó, még Párizs friss mosolyától sugárzó kalandor köszöntötte, aki elment innen. Nem.
Egy besúgó gyűjtötte szemébe Velence kincseit, egy besúgó, egy gyalázatos delatore, egy birbone sporco!

Epilógus
Abban a nevezetes 18. században, abban a bizonyos ancien régime-ben Velence, az ősi és büszke Köztársaság mély álomba merült: aludtak a zöldszínű lagúnák, aludtak a kecses palazzok, és az ékszerhez hasonló hidak, aludtak az arsenale dokkjaiban az egykor sok tengert megjárt gályák. Velence elveszítette gazdasági és politikai hatalmát, Velence kiesett a világkereskedelem és a világtörténelem útjából, mindkettő elkanyarodott az Atlanti óceán felé.
Velencében már rég nem történik semmi sem, Velence alszik, de nem álmodik. Arról semmiképpen sem, hogy kitelt történelmi ideje.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy néhány év még, és a Piazza di San Marcon megáll majd Napoleon, körbemutat, megmutatja, hogy mit vigyenek Párizsba katonái. A négy bronzlovat a Basilica homlokzatáról; a két időjelző, kalapácsos mórt a l’Orologio tetejéről, miegyebet.
Velence nem álmodta, nem álmodhatta, hogy azon a napon, amikor Napoleon a Városba ért, végleg, és örökre megszűnt Velence önállósága, függetlensége.
Velence elveszítette szabadságát. Ahogy illett hozzá: táncmulatsággal, zenével, dallal köszönt el Velence a szabadságtól…