ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Hogy milyen volt a kollektivizálás utáni első karácsonyunk, azt anyám könnyes emlékezéséből tudtuk meg A kolhoz közös osztásából kevés jutott, pénz meg semmi. Főtt a fejük a karácsonyi ünnepek miatt, hiszen ott volt a négy kisgyerek. Bár egy karácsonyfának való kellene, sóhajtozott anyám, de honnan, hiszen elvették a kis erdőcskéjüket is!
– Hozok fenyőt az erdőmből éjjel, ne félj. Te készíts a kicsikkel díszeket – vigasztalta apám anyámat.
Másnap az anyánk játszani hívott bennünket. Színes papírlapok kerültek elő, kisebb kockákat vágtunk belőlük, majd két szélüket bevagdosva, papírláncot ragasztottunk, diót festettünk, almát hoztunk a pincéből. Anyánk szaloncukrot főzött, kis formákba öntötte, finom apró süteményt készített, közepén üres karikával. Ezzel úgy lefoglaltuk magunkat, hogy nem is vettük észre, merre van apánk és a nagyobbik testvérünk.
Sűrűn kezdett havazni, csak úgy szakadt. Amikor a falura ráereszkedett az este, a nagyobbik testvérünkkel elindultak az erdő felé. A baltát elrejtette a kabátja alá, nehogy megsejtse valaki, mire készülnek. Lassan, nehezen haladtak a térdig érő hóban egymás nyomába lépkedve. A hold és a fehér hó mutatta az utat. Ha ág reccsent, vagy távoli hangfoszlányokat sodort fülükbe a szél, meglapultak a hóban, mint az űzött vad. Végre, elérték az erdőt! Jól ismerte apám, akár a tenyerét, hamar megtalálta a kis fenyőt. Sietve vágták ki, majd bújva, félve indultak haza. A szél szemükbe hordta a havat, nagyokat taszított rajtuk, de szerencsével jártak. A saját erdejéből kellett fát lopnia apámnak. Hogy felejthetné el ezt! Tolvajjá tette az új rendszer. A megalázást nehezen viselte el. De a gyermekeknek legyen angyaljárás, ne érezzék ők is a bajt, bánatot. Amire hazaértek, mi már aludtunk. Anyánk csomagolgatta a cukrot a papírokba, és a saját ruháit szabta fel, hogy ruhácskát, ingeket varrjon ajándéknak. Az istálló feletti padláson feldíszítették a fácskát, nehogy meglássuk. Este anyákkal a nagyszoba ablaka előtt kémleltük az eget, hátha meglátják az angyalokat. Még énekeltük is a Mennyből az angyalt, a Kis karácsonyt. Hirtelen kivilágosodott a konyha, s rohantunk ki a másik szobából. Istenem, de örültünk! Tátott szájjal bámultuk a szép karácsonyfát.
Csak apám, s anyám arcán feszült még a gond.
Nemhiába. A gazdaságok élére máshonnan hoztak elnököt, akiről mindenki tudta, hogy igazi pártelvtárs, életében nem volt egy kapa földje se. A helyi gazdaembereket,– akik értettek a földek műveléséhez, állattenyésztéshez, ismerték a talajviszonyokat, meg egymást,– távol tartották a vezetéstől, dolgozhattak a földeken, de tanácsot nem adhattak. Amire év végén részesedést kaphattak volna munkájuk után, alig volt valami, szétlopkodták, amit lehetett, s a rossz gazdálkodás következménye is növelte a veszteséget. Állítólag virult a szocialista jólét, de egyre szegényebb lett a dolgos ember. Apám gyönyörű lovait nem neki adták oda dolgozni, hanem olyan falubelinek, akinek a ló csak állat volt, hajtotta, ütötte őket kedve szerint, nem értett a gondozásukhoz, s pár év alatt tönkre tette. Ez történt mindennel. A kollektív elnök parancsolt mindenkinek, a tanítóknak, tanároknak is, ha valaki megkérdőjelezte okos gondolatait, repült az állásából.

(folytatás köv.)