ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Signor Veneranda séta közben egy ismerősével találkozik.
- „Áááá!” .- mondja az ismerőse. - „Hogy van?”
„Hogy?” – kérdez vissza signor Veneranda.
„Hogy hogy van?” – ismétli az ismerőse hangosabban.
„Hát honnan tudjam?” – mondja signor Veneranda, mint aki semmit sem ért. - „Hogyan is tudhatnám? Amíg ön meg nem mondja, hogy kiről beszélt, egyáltalán nem tudom megmondani, hogy hogy van. A szüleim jól vannak, köszönöm, a barátaim is mind, amennyire tudom, kivéve Tommasinót, aki kicsit meghűlt. Ismeri Tommasinót?"
„Nem, nem… Nem ismerem…” – dörmögi signor Veneranda ismerőse.
„Szóval nem ismeri? De hát akkor mit csináljak? Ha ön nem mondja meg nekem, hogy kiről beszél? Akarja például tudni erről az úrról, aki az imént ment el, hogy hogy van? Nem tudom ugyan, hogy van, azt se tudom kicsoda, de ha szeretné tudni, hogy van, hát azonnal megkérdezem.”
„Hé, uram! – kiált az elhaladt úr után signor Veneranda. - „Hogy van?”
„Köszönöm, jól.” – válaszol az ismeretlen úr, és kedvesen kalapot emel.
„Tessék!” – mondja signor Veneranda, és barátságosan ráver ismerőse vállára.
–„Most elégedett? Jól van. És a kedves családja?” – kérdi ismét az idegen urat signor Veneranda.
„Remekül vannak, köszönöm.” – ismétli az úr, aztán megfordul, és megy tovább.
„Hallotta, ugye? Mindannyian jól vannak.”
„…de én… én…” – hökken fel signor Veneranda ismerőse.
„Figyeljen! Ha önt nem érdekli, hogy mit mondott ez az úr, akkor jobb, ha hagyjuk az egészet. Én az őn kedvében akartam járni. Szép kis alak.” – mormogja hozzá signor Veneranda megvakarva a fejét. - „Csak tudnám, hogy akkor miért kérdezett engem? Miért nem hagyott nyugodtan sétálgatni?”