Dal diólevélre
Én másnak hittem addig a világot,
míg darabokban belém nem botolt,
s a kandikáló, búvó tisztaságot
befröcskölte egy istenverte folt.
A szám maradt gyerekkoromnyi tátott,
és ingem, gatyám összemaszatolt,
most bűn gubancol, kifosztottan állok,
de nem lett gazdag, aki megrabolt.
Egy diófának szoktam elmesélni,
hogy ősztől, téltől fölösleges félni,
a csonthéj alatt ép gerezd lapul,
s a roppanás zajában szenvedélynyi
erő ígéri jó tavaszt fog élni,
és újra nő, bár tudja – újra hull.
*
Sokat tűnődtem – igaz mi se volna,
ágon levél nő, törzset görcs gyötör,
a fa is tudja, ha földig hajolna,
nem nyújtózhatna jókedvére föl.
Ahogy levél hull avarbarna bolyba,
a zaj a zajjal zizzenést pöröl,
és mintha Isten hangszere dalolna,
a szín a hanggal összetündököl.
Így valahogy húrozom föl a lelkem,
világ-viszályom, földízű szerelmem,
míg kibújik a dal a csönd alól.
Még eldúdolom – hozzám kezesedjen,
majd lassú széllel világgá eresztem
– egy vén diófa várja valahol.
- Mityka alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges