Daloló szívem
Nyugtalan szív az enyém,
borostyán koszorújában
örvénylő remény.
Pitvarában dalok, emlékek,
kamrájában csend.
Ott őrizlek…
Mélyében hordom dalom,
a Hold ár-apály harcában
hömpölygő folyamot.
Bohém, túlcsorduló,
pazarlóan issza
száguldó vérem.
Most, hogy fáj,
mind kiborítanám:
apró fodraiban szunnyadó
perc-örömeimet,
hogy neked is jusson
zengő zivataromból.
Megpróbálom újra eldalolni,
de már alig figyel rám valaki...
Elszáll az ének s az évek,
összeborul múlt és jelen.
Ahogy a fodrok kisimulnak a vizen,
szívem is elpihen.
(Fektesd mellé szíved...)
*
Delacasse Bencze Erzsébet: Vörös örvény, tükörfestmény
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges