Születtem, mikor élni
már alig volt remény.
Dúlt a harc Európa
lángba borult egén.
Földjét vérrel öntözték,
s fegyverben állt hadak
vágóhídra tereltek
apákat, fiakat.
Születtem, ahol jégbe
dermedt a Körös part,
páncél-ingén átjártak
A Betekints alatt.
S ki betévedt hozzánk, hogy
lássa az új "Embert",
sajnálkozott mind, szegény,
front alatt született.
Születtem, mikor Apám
lövészárokba dőlt
füstölgő repeszgránát
kígyózó fénye közt.
Szemébe csapott égőn
a vérgőzös szikla.
Így kelhettem életre,
egy parányi szikra.
Születtem, ahogy Anyám
korai virágja
a télben, s ő úgy tapadt
éhezőn a számra,
hogy éreztem csontjait,
ahogy megremegett.
Én meg ittam vele a
keserű könnyeket.
Születtem, hol az ínség
közt, zúzmarás fagyban
zizegő árpaszalma
volt a derékaljam,
s úgy simogatott anyám
áldott kéz-meleggel,
mintha kenyeret hozna
napfényben a reggel.
Álmomban látom, mikor
becsukom a szemem,
hol az utca, a kis ház,
ahol megszülettem.
Hol sustorgott az akác,
Hol a fürtös bodza.
Templom magasán delet
fenn ki harangozza.
Mintha újra születnék,
vonz a Körös árja.
Repít a szilaj idő
táltos paripája,
s a hűs parittyás folyón
kezemben egy parányi
sánta követ tanítok
a víz felett járni.
Hol füzesek lombja
őszi szélben felsír,
nyugvóhelyem lesz a
fölém domborult sír.
Derengő mennybolt, Nap, Hold,
Csillagok. Örök élet.
A halálomért így
veszek elégtételt.
(Fotó: Maczelka-Rónyai Juli)