ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A NATO főként polgári célpontokat támadott

A NATO bombázások hatására elszenvedett szerb katonai veszteségek szinte elhanyagolhatóak az infrastruktúrában okozott károkhoz képest. Ezért hiába is állítja a NATO az ellenkezőjét, támadásai főként polgári célpontok ellen irányultak. Ennek alátámasztására John McCain szenátor már idézett szavai mellett álljanak itt Michael Short altábornagyéi is: „Elgondolom, hogy nem lesz áram a hűtőszekrényeitekben, nem lesz gáz a gáztűzhelyeitekben, nem tudtok majd munkába menni, mert már nem állnak a hidak, a hidak, amelyeken rock koncerteket tartottatok, és amelyeken célkereszttel a fejeteken álltatok. Ezeknek hajnali 3-ra el kell tűnnie.” (Megjelent a The International Herald Tribune-ban 1999. május 14-én.)

De máskor is elismerték, hogy elsősorban gazdasági károkat akartak okozni. Amikor például 1999. április 21-én lerombolták az utolsó Duna-hidat is Novi Szad – nál, a híd elpusztítását azzal indokolták, hogy el kellett vágni a koszovói erők utánpótlási vonalát. De aztán kimondták, hogy az érv ugyan rossz volt, de a célpont jó, mert a híd lerombolásával megkárosították az újvidéki agráripari komplexumot, amelyet úgymond Milosevics cimborái vezettek. (NW, 1999. május 3. 23.old.)

Jugoszlávia infrastruktúrájának elpusztítása a NATO, de elsősorban az USA részéről rendkívül súlyos erkölcsi kérdést vet fel, nevezetesen azt, hogy az USA mennyiben tekinthette magát, vagy az emberiség érdekeit olyan mértékben fenyegetettnek, hogy az akcióit a polgári célpontokra is kiterjeszthette.

Tudjuk ugyanis, hogy modern háborúban a szemben álló felek azért támadják egymás hátországát, hogy megakadályozzák az ellenséges erők ellátását, a veszteségeinek pótlását, és hogy a másikban félelmet keltve, azt megadásra késztessék. Ez a hideg számítás vezet aztán a nagyvárosok szőnyegbombázásához, az atombombák ledobásához, és ahhoz a meggyőződéshez, hogy egy saját katonának még a csontjai is többek érnek, mint az ellenfél összes polgára együttvéve, vagyis hogy a totális háborúban a győzelem érdekében mindent meg lehet, és meg is kell tenni.

Most vizsgáljuk meg, hogy lehetett-e a NATO-nak a polgári infrastruktúra megsemmisítésére komoly katonai indoka. Azt kell válaszolnunk, hogy nem, mert ha az infrastruktúrát érintetlenül hagyja is, akkor sem kellett volna attól tartania, hogy a jugoszláv hadsereg akárcsak a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetheti. Ha az egész jugoszláv ipar hadiiparrá vált volna, és csak harci eszközöket gyártott volna, az sem okozhatott volna gondot. Katonai szempontból a megrongált, vagy lerombolt utak, hidak is elsősorban a NATO szárazföldi előnyomulását nehezítették volna meg, hiszen a jugoszláv hadsereg már a bombázások kezdetekor ott volt a koszovói harcállásaiban és rendelkezett a helyszíni feladataihoz szükséges tartalékokkal.

Miután a katonai érvek kiesnek, csak egy kérdés marad meg: szabad-e kívülről egy ország polgárháborújába úgy beavatkozni egy fegyveresen lázadó kisebbség védelmében, hogy a beavatkozással aztán nagyságrendekkel nagyobb károk keletkezzenek, és sokkal több ártatlan ember érdeke sérüljön meg, mintha a beavatkozás elmaradt volna. Nem lehet ugyanis vitás, hogy a NATO beavatkozása Jugoszlávia teljes lakosságát évtizedekre visszavetette, pedig döntő többségüknek a koszovói brutalitásokhoz semmi köze sem volt.

Henry Kissingerrel egyetértve, az a meggyőződésünk, hogy ilyen módon nem lett volna szabad beavatkozni, és a jövőben sem szabad majd. Nem érthetünk egyet viszont azokkal, akik szerint Jugoszláviát akár a kőkorszakba is vissza kellett volna bombázni, ha nem kapitulál, hogy ne sérüljön meg az USA szavahihetősége és a NATO egysége.

Tekintettel arra, hogy Jugoszlávia a NATO-val szemben szinte teljesen védtelen volt, lehetett volna másképpen is kényszeríteni. Például fokozatossággal. Naponta be lehetett volna jelenteni újabb és újabb célpontokat. Így a jugoszláv vezetésnek módja lett volna mérlegelni, hogy meddig érdemes ellenállnia, és a polgári áldozatok is elkerülhetők lettek volna. A támadások között szüneteket is kellett volna tartani, hogy a lakosság lássa, hogy a NATO jó szándékú, mert mielőtt tovább rombolna, időt akar adni veszteségek számbavételére, a visszavonulás feltételeinek egyeztetésére, vagy a kormánnyal szembeni engedetlenség kibontakozására.

Általában is felvetődhet bennünk a kérdés: embernek vagy megsemmisítendő ellenséges erőnek számít-e a békés szándékú katona? Akiben nincs bosszúvágy, az nyilván embert látna benne.

Ennek épp az ellenkezőjét láttuk. A NATO akkor próbált a legnagyobb kárt tenni a jugoszláv hadseregben, amikor az már kész volt Koszovóból kivonulni. Nevezetesen, június 2-án, amikor már Milosevics elfogadta, és június 3-ra a parlament elébe terjesztette azokat a békefeltételeket, amelyeket Ahtisari, Talbott, Schröder, Csernomirgyin, valamint a NATO és az oroszok tábornokai nagy nehezen összehoztak, az USA nagy támadást indított az albán határ közelében fekvő Pastrik hegy környékén. Ehhez együttműködött a KLA partizánjaival, akik akcióikkal előcsalogattatták fedezékeikből a jugoszláv erőket, módot adva arra, hogy az amerikaiak klaszterbombákkal, és A10-es tankölő helikopterekkel eredményesen támadhassák őket. Wesley Clark tábornok, a NATO erők főparancsnoka ekkor próbálhatta meg utoljára a légierejének hatékonyságát nem polgári célpontok esetében is bebizonyítani. Mindenesetre, ezt a támadást nagy sikernek könyvelték el, és több száz jugoszláv katona megölésével, illetve megsebesítésével dicsekedtek. Az USA ragaszkodott ahhoz is, hogy a jugoszláv hadsereg visszavonulása alatt is folytathassa a légitámadásokat. Ezt Csernomirgyin mindvégig hevesen ellenezte. A fedezékeiből előjött, és rendezetten visszavonuló jugoszláv erők jó kövér célpontnak számítottak.

Kérdéskörrel kapcsolódik az is, hogy szabad-e az ellentáborba tartozó katonákat, különösen a sorkatonákat akkor is megölni, ha tudjuk, hogy fegyvereiket nem tudják, és nem is akarják ellenünk fordítani? A NATO részéről sokszor hallottuk, hogy a jugoszláv polgárok életét amennyire csak lehetett, kímélte. De törődött-e azok életével is, akiket Jugoszláviában honvédelemre köteleztek, és akiknek e célból fegyvert adtak a kezébe? Ezek már nem számítottak emberi lényeknek? Ezeket már lelkiismeret-furdalás nélkül szabad volt halomra lőni? A katonák és politikusok erre azt mondják: a háború ezzel jár. Ezt az elvet azonban teljesen erkölcstelen alkalmazni azokban az esetekben, amikor az ellenfél már verve van. Gondoljuk csak meg, hogy a jugoszláv hadsereg a NATO egyetlen katonájának sem okozta halálát vagy sebesülését.

A történteket tekintve, helytelen az a nacionalista megfontolás, hogy az én egyetlen egy katonám többet ér, mint az ellenfelem egész országa. Gondoljuk meg, hogy mi lenne, ha a rendőrség is tankokkal lőne a marokfegyveres bűnözőkre, csak azért, hogy az egységei, ha tűzharcba kerülnek, meg ne sérüljenek. Ma az egész világ egy falu. A győztesnek segíteni kell a legyőzöttnek a padlóról felkelni. Ezért a rendcsinálónak az arányos reagálás érdekében vállalnia kell némi veszteséget is. Ahogy sikerült a lelőtt F117A pilótáját sértetlenül kihozni Jugoszláviából, ugyanúgy sikerülhettek volna az abszolút fölényben lévő légierő támogatásával egyéb jól megszervezett ejtőernyős akciók is. Lehet persze, hogy lettek volna halottak is. Viszont a NATO győzött volna erkölcsileg is.

A NATO csak akkor engedett, amikor már elfogytak a szóba jöhető célpontok

A NATO a bevetéseinek számát napi 350-ről fokozatosan napi 600-ra emelte. Miután tíz hét alatt rakétáival és bombáival lerombolta Jugoszlávia nehéziparát, energiaszektorát, úthálózatát, hídjait, és megbénította közüzemi szolgáltatásait, rádöbbent, hogy a légierejével már szinte minden lehetséges célpontot szétvert, és noha a háborúra már legalább 3.2 milliárd dollárt ráfordított, Jugoszlávia még mindig nem adta meg magát. Ekkor eljutott odáig, amit Fareed Zakaria már a bombázások harmadik hetében előre látott: az USA-nak nincs más lehetősége, mint vagy teljes háborút indítani, vagy Rambouillet-et eltemetve, és új feltételeket szabva, megállapodást kötni (NW. Fareed Zakaria: Vagy teljes háború, vagy megegyezés. 1999. április 12.).

A totális háború szárazföldi egységek bevetésével járt volna, és vietnami méretűvé dagasztotta volna a „humanitárius” akciót. Ezt azt jelenti, hogy csak Koszovó felszabadítására legalább 70.000-150.000 katonát kellett volna bevetni, és a költségek a napi 50 millió dollárról legalább napi 300 millióra emelkedtek volna amellett, hogy nagyszámú halottal és sebesülttel is számolni kellett volna. Így a teljes háborút Tony Blairen kívül alig támogatta volna szívesen más vezető is. Ha például a hadműveletek Magyarország területéről indultak volna el, akkor az első véres ütközetek a délvidéki magyarlakta területeken történtek volna, és ennek következtében a háborút is elsősorban magyarok szenvedték volna meg.

Mivel humanitárius célok érdekében az emberek nem szerették volna polgáraik, gyermekeik életét feláldozni, a háború kiterjesztését a megkérdezetteknek az USA-ban is csak 49%-a támogatta. Az orosz Csubajsz pedig egyenesen világméretű katasztrófát jósolt arra esetre, ha a légi háború átmegy szárazföldibe is.

Clinton annak ellenére sem szeretett volna szárazföldi egységeket bevetni, hogy már nem nagyon érdekelte a népszerűségi mutatója, hiszen többször már úgysem választhatták volna meg elnöknek. De akár szeretett volna, akár nem, elkezdte a szárazföldi hadműveleteket előkészíteni, hogy Jugoszlávia lássa, hogy már mindenre elszánta magát azért, hogy az akciója kudarcba ne fulladjon.

_________________________________________________

Elöző részek:

http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-1
http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-2
http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-3
http://www.artpresszo.hu/content/eml%C3%A9kmez%C5%91k%C3%B6n-4