ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(villódzó eső)

A recepciós meg fel sem nézett,
ahogy a western-filmekbe illő
fémrács-hangon becsapódó kétszárnyú ajtón
egy elmúlt élet porával ruhámon
az őrült várost magam mögött hagyva
betántorogtam.
Csak olvasott a pultot támasztva
valami réges-régi újságot,
és dúdolni kezdett:

'a lányok, a lányok
a kaszinóban várnak,
tizenhármas szoba,
az áttetsző ruhának
tartást ad a kéz, ha alatta matat,
tíz dollár egy éjre,
fogd a kulcsodat!'

A szoba tapétáján
megsárgult kacsák totyognak át
meg-megbotolva egy-egy szakadásban,
az ágyneműre száradva
elsietett éjszakák...
kinézek az ablakon -
alattam villog Las Vegas.
Az üvegen valami eső kopog -

Egy kórlapot olvasott kisírt szemekkel
/fel sem nézett, ahogy a műtőbe tolták
az elkorhadt testet. A linóleum recéi
az esőt kopogták, ahogy - mint vékony jégen -
siklott el felettük egy hosszú történet
elmaradt befejezése/
Valamelyik kopaszodó háziköpenyes
papucsos féleszű a klórszagban meg
az eső ritmusára dobolt egy pad korlátján:
dúdolni kezdett:

'Az árnyak az árnyak
mindig idetalálnak.
Tizenhármas kórterem,
minden régi imának
hitet ad a vér, s ami megmarad,
némán hajlik a kézre -
s pereg a vakolat.'

A kórteremben a neon villogása
az ágyon ráng meggyötörten -
az alkony fényei csepegnek belőle.
Kint meg pár takarítónő mutat majd
fényképeket képzelt nyaralásokról,
ha a betegszállító nyomán
morzsákként lehullt lélekdarabokat
valamelyik polietilén szemetesbe söpörték.
A kis ablakon eső kopog.

Villogó fények, izzadt, vonagló testek, tömeg,
- itt sosincs hajnal -
konzumlányok és ócska kurvák
tartják a sörömet, amíg a jackpotra várok.
Valamit nyerek (merek) is talán -
japán neonreklámok tükröződnek
kiszáradt szemekben -
hol vagy, szomorúság?
/talán te is egy ajtóban állsz
az autópálya mellett.../
Az egyik lány ismerős -
talán egy autóból - martinit iszik.
Aztán később a szobám előtt várja,
hogy sorra kerülhessen ő is
valamelyik éjjel.

Ez most olyan "mindig így volt" kifutása
a régi, értelemmel áltató ösvényeknek.
Test a testhez simul minden éjjel,
s a szekrényben elfeledten áll
régi utazóruhám.

Itt fekszem -
kisikított álmaim a melegben
porszemekként lebegnek a levegőben.
Ne nézz rám. Hisz úgyis más az arcod.
Nem állnak jegenyék sorfalat.
Kisiklott vágyaim kiszámított ölekben
csitítják szomjukat.
S mindenki lát.
Az ő szemében magam láttam mindig -
A tiéd: foncsor.
Meleged nem utánozhatja melegét.
Az árnyak isten kezével újra és újrahímzett mintái
üres képekbe vetülnek.
A radiátor felett részeg pollenek -
a tér a percek markában remeg.
Az ablak se vet árnyékot.
A szörnyű ritmusra az idő is
- a harangkondulások között
két lélegzet között -
lúdbőrző szőrszálakra simul.
Csak tompa fények, kiszakadt illatok -
szádból lehelik hasamra bűneim.
Szoba a semmi közepén.
Üres végkifejlet:
a forróságba sikítom minden
soha ki nem mondott ígéretem,
s az élet metronómja azt kopogja:
- t o v á b b -
s két hosszú csend között sem emlékszem rád.

S néha álmodik.
(elszőnyegülünk az őszbe,
színesen, bágyadtan
egymásba fakulunk,
egymásba oltjuk színeink a faházban,
csak hinni kell - és örökké így lesz.
hisz örök hajnal vagy - sose lesz éjjel.
sose lesz eső.)
Néha álmodik az üres arcok,
a vonagló testek között,
izzadságukban forgolódva -
ilyenkor meg akarja fojtani őket,
de csak a tapétára bámul,
a radiátor felett remegő időre -
az őrült városra néz,
a pezsgőből kortyol,
és behív egy új régről ismerőst.

Villogó neon, emberek műtőruhában,
- itt sosincs megnyugovás -
orvosok és nővérek
tartják a szikét, míg valamelyikünk
kint vár a folyosón, hogy előtte is
kinyíljon végre nyikorogva
a sarkon túlra vezető ajtó.
Az emléket műtik ki belőle,
aki ide tért be fáradtan,
s valamelyikünk kint vár a folyosó előtt -
olyan ismerős. Csak vár.
Vár, hogy ő is sorra kerülhessen
egy esős, neonfényes,
klór-szagú éjjelen

Ez most olyan "sosem lesz így" kifutása
a régi, értelemmel áltató stoppos utaknak.
Nyugtatót kap minden éjjel
az ismeretlen én,
és a múló idő érthetetlenül,
napszakok köré rongyként tekerve fekszik
a kórházi szoba steril szekrényében.

S néha álmodik.
(mintha szárnyuk lenne,
iszonyatos sárga szemük,
és mintha árnyakat simítanának
a szoba sarkaiba.
mintha anyám arcát látnám
virágszirmokkal fedetten
egy szörnyű magas toronyból
mintha éjjel lenne
és eső)
Néha álmodik az üres arcú kísértetek
ablakra vetülő dobbanásai közt,
a kifejezéstelen, felvillanó sárga szemek
sarkai között,
két lélegzetvétel,
két villám robajlása között,
izzadságban forgolódva -
(fájfájfájfájfáj
száguldok tovább
míg lelkem darabjait tépik ki belőlem
így kellett lennie
már nem is érzem
csak a csendet
eszembe kéne még jusson valami
talán egy japán kert
valami virágok
egy rét egy régi fával
de gyorsan mert látom ahogy
mindjárt meghalok
szörnyű szárnysuhogás
fájfájfáj
vagy csak csend
és béke)
Néha álmodik.

Itt fekszem -
évek szállnak pernyeként
és sűrűsödő homályként
az ablakra tapadnak.
Láttalak valaha?
Csak álmodtam, vagy tényleg ragyogtál
egy régi réten
rád nehezülő, öbölnyi testem
biztonságot adó korallzátonyaként?
Mert bokáig ér a zátony -
az éjjel fátyola leskel kórházi ágyam
bölcsője alól.
Ha felnézek, tán újra megszületsz
az egymásba futó ablakon villogó haldokló
egyperces cseppnyi álmokból -
az értelmetlen jóslatokként
múló ábrákat az üvegre véső esőcseppekből.
Stoppos utak kilométerkövei
nehezedtek kezemre
- már nem tudom felemelni
mellemre kulcsolni -
a vihar fekszik hűs gyolcsként homlokomra,
s a visszatükröződő ablakra nézek

eső kopog
neon
arc villan
tiéd
enyém
kint vársz
kint várlak
esőcseppek tévednek el
szeretkeznek
villámlik

És én láttam, ahogy
a vakító fehér lépcső tetejére értél,
hogy lenézz a pusztaságra,
és lefeküdtél a földre, egy fa alá,
vagy egy betegágyra,
és én szóltam volna,
hogy mégis hiszek,
csak ne konduljon meg a harang,
és futottam volna utánad
egy régi kertbe, vagy
erdőkön vágtam volna át,
de a tavasz télbe úszott
bágyadtan, álmodón -
futottam volna utánad
végtelen csigalépcsőkön
a magasba
koncentrikus körök
lángoló, lüktető fókuszpontjaként -
de előttem csapódott be
fémrács-nyikordulás hangon az ajtó.
És csak néztelek, ahogy
eltűnsz a sarok mögött
csak néztelek és nem is tudtam már
én árultalak el vagy te voltál
és kit ragadnak el bent a szörnyű madarak...
azóta várlak valahol,
és távolodó emléked visszhangcseppjei
egy dal leíratlan hangjegyeivel
az örök eső ritmusára
a kórház lecsukódó szemkarikáiból
az ereszen át
a földre hulltak:

Csend van, Kedves. S micsoda csend.
Mint egy régi fa alatt fegyvertelenül.
Nézd: fent - templomtorony. Eső ritmusa lent.
És nézd még: szememben az avar felhevül,
és lángra kap még érted és értem. Mindjárt nem leszek.
Fáj. Nagyon fáj a csend, a stoppos út.
Várj rám valahol. Ugye tudod, hogy - hiszek

És fent álltam a lépcső tetején,
s bár fogtad kezem, már nem láttalak.
Csak egy régi padlásszoba
ablakán néztem volna ki -
hajnal van-e még.
Messzi gyárak gőzkéményei
időtornyokként hasították
ketté az eget.
Óriás neonreflektorok kereszttüzében
egymás háta mögé bújtak:
az elöl állók fehérre égtek -
a távolik feketék maradtak.
Fent álltam, és hallgattam
a szörnyű hangot -
a harang kondulását,
a fémrács nyikordulását,
az eső monoton ritmusát fejemben -
ahogy vittek, egy részem a kapu mögött maradt.
Talán te voltál.
Nem is ablak volt talán.
Csak vibráló neoncsövek
vagy a földről az égbe hulló
karcos esőcseppek -
a mennyezetet bámultam,
ahogy a folyosón a sterilszobába toltak,
s fekete tollaik az arcomra hulltak,
mint anyáméra egy régi ágyon,
sok évvel ezelőtt, vagy álmomban egyszer,
a neon fényei arcomra folytak,
(fekete virágok fehér virágok)
s én ott feküdtem
egy félbemaradt görcsbe dermedten,
a minden és a semmi közepén,
ahogy a steril folyosón toltak
és a linóleum recéin meg-megdöccent
a világ egy pillanatra
egy régi dallam örök ritmusával-

Csend van, kedves, s micsoda csend -
régi padlások mohos illatával.
Időtornyok merednek ablakrácsokként,
s mind újra kezdődik a tavasz halálával.
Fáj. Hogy melyikünknek, nem tudom.
Talán csak nézem a padlásról az ereszt.
Csend van már. Elfelejtettem az otthonom.
Kezemben remeg végre a régi kereszt,
és eső dobol egy régi ablakon.

Hát visszatértem.
Látod, visszajöttem érted
Las Vegasból, a végtelen sivatagból,
sellők közül, stopposutakról,
elhagyott rétekről -
de talán nem is látsz már a sarkon túlról
a templom kápolnájából
a pontból ahol minden összefut
talán nem is látlak már ebből a pontból
talán ott vársz rám valahol
egy egyszerű világban
egy örök hajnalban -
még

fekszel
fekszem
árulás
eső
villámlik
arc az ablakon
tiéd
enyém
nem fáj
nem fáj
egy jegenye dől ki
nem is fáj
olyan hangtalan
szárnysuhogás
villódzó csend
neon
villámlik
fekete kereszt villan
ziháló mellkasomon
cseppek bámulnak vádlón
nem is fáj
villámlik
arc az ablakon

elhiszem még:
az enyém és a tiéd.

Nézem őket, ahogy kivájják szemem.
A csendben rád gondolok.
Napsütötte kő koppan az árnyon.
Most már felismerlek,
hiába veszel körbe más- és más alakban.
Talán még kibámulok egy régi ablakon.
Hiszek már.
Talán éjjel van. Talán a hajnal fényeit látom.
Egy arc néz vissza az ablakról:
az enyém és a tiéd.

Rád gondolok -

____________
Vedres Csaba Ephata - Tortured and Formatted című albuma alapján készült kötetemből
- 2007 -

I. (meggyötörten és megformázva)
II. (micsoda csend)
III. (autóstop Las Vegasba)
IV. (feküdj a földre)
V. (sivatagi hajnal)
VI. (fekete virágok, fehér virágok)
VII. (metamorfózis)
VIII. (virrad)
IX. (évszakok)
X. (titok)
XI. (meghajlott jegenyék)
XII. (villódzó eső)
XIII. (otthon)