Tudom hallottam már. Utazva, ülve, háttal és fekve, erdőben, betonban. Ott igen. Az a meg nem fogható eléggé halk kis hang, ami vagy belülről jön vagy befelé halad.
Megrezegteti az ablaküveget, titokban megcsillan a kirakatüvegeken. Megbújik a buszok motorzajában, ott sodródik a vonatok zakatolásában Ott van abban a pillanatban mikor a madarak már elhallgattak, de még nem dörrent meg az ég.
Átverekszi magát a bőrön. Fürdik egyet a hűs erekben a vérben. Téblábol kicsit talán a csontok mellett belerúg játékosan a húsba. Csípős bizsergéssel összerántja a gyomrot, felfelé és összébb rántja a heréket. Kiszárítja a torkot. verejtékkel finoman, de gyorsan megnedvesíti a bőrt. A nyakon hátul és a tarkón felborzolja a szőrszálakat és a hajat. Kitágítja a pupillákat és hihetetlenül kiélesíti a látást.
Talán te is hallod most, épp ahogy olvasol. Reflex szerűen alig észrevehetően összerándul a tested. Szóval a hang.
Igen így kezdődik el, így indul útjára a félelem...
______________
2016. október 14.