ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

FÜGGŐSÉG
Fürgén ugrott talpra karjait teste mellé feszítve, arccal előre nézve, mint annyiszor ötven év alatt. Zajtalan némaság feszült neki. Mi a franc van, gyerekek, ne hülyüljetek, mondja, de senki sincs mellette. Zavartan néz szét, s a valóság öntudatra ébreszti. A kopott szőnyeg, az asztal, mellette két öreg szék, az éjjeliszekrény, rajta Biblia, lámpa és a vekker. Hatra húzta fel a csörgőjét, de jóval előtte felébredt, a megszokott időben, mikor csikordultak a vasajtók, és egy ritmusban léptek ki mind a folyósóra.
Most üvölt körülötte a csend, s a félhomályban remeg az egyedüllét. Visszaül az ágyra. Hiányzanak a parancsszavak, a megszokott zajok, a régi élete.
Ott bent ő valaki volt, a legrégebbi rab, az alkalmi beszerzések intézője. Cigarettát, posztert, levélpapírt, ceruzát, mindent tőle kaphattak meg a többiek ezért-azért cserében. Elmosódtak benne a kezdeti szenvedések, verések, megalázások. Eleinte mindenki belekötött apró termete miatt. Csak átvészelni, amíg ki nem derül az igazság, hiszen ártatlanul került ide, hajtogatta magában, és tűrt. Nagy Maflás röhögve világosította fel arról, hogy itt mindenki ártatlannak hiszi magát, és pártfogásába vette. Nyugalomra lelt mellette. Nem értette sokáig, miért váltak barátokká. Talán az első szál cigaretta, amit ő adott Maflásnak? Ki tudja, de azután senki nem bántotta. Ismerte az intézet őreit, a mindennapok apró részleteit. Ha a társai ezzel - azzal megbízták, szaporán végezte a feladatokat, hírt vitt nekik, a hosszú évek alatt az őrök is megszokták, mint a régi bútordarabot. Fontossá vált bent, már - már nélkülözhetetlenné. Maflással, Kibiccel, s a Könyvelővel igazi családban érezte magát. Biztonságban volt, barátokkal.
Most meg kiengedték őt a világba, egyedül. Ötven év után! Jó magaviselete miatt szabadult, Maflás szerint inkább az életkora okán. Megöregedett.
Állt tehetetlenül kint, a vaskapu előtt. Hogy felgyorsult minden! Mielőtt bekerült a sittre látott néhány autót, most nem tud lelépni a járdáról az őrülten száguldó masináktól. Csak nézett riadtan, mint az eltévedt őzike, szemében szorongás, félelem.
Az összekötő tiszttől szállást kapott, munkát az áruházban. Tologatta az üres targoncát, soha nem szólt hozzá senki, a főnöke is ritkán. Néha kiballagott a térre, leült a göcsörtös tölgy alá, és várta a galambokat. Zsebéből kenyeret szórt eléjük, és beszélgetett velük. Először a kövér hím érkezett heves bókolással, őt körbejárva kapkodta fel a morzsákat, majd kényes burukkolással a többieket is hagyta enni. Barátokká váltak, csak nem beszéltek hozzá, pedig ő sokat mesélt nekik a benti életről.
Estefelé hazaballagott, a szalámi csomagolópapírját kiterítette az asztalra, megvacsorázott róla, a morzsákat gondosan a zsebébe gyűjtötte, és lefeküdt a hatalmas ágy legszélére. Kicsi helyen elfért ő, így szokta meg ötven év alatt. Nem imádkozott, nem hitt rég óta az ilyesmiben. Álmában gyakran hazatért a börtönbe, s együtt röhögtek mindenen ott, ahol ő is volt valaki.