Felsajdultan
Anyám többé nem veszekedett vele,
csak aggódva szólt, itt vagyok, ne félj
megszelídülten, angyali haraggal,
mikor elengedte álmát az éj.
Pedig szíve szakadt bele szegénynek,
úgy harcolt érte egy egész életen,
ahogy egykor apám ostromolta őt
szerelmével, hogy övé legyen.
Emésztette magát, őt meg parázsként
hordta tenyerén, nem bánta, hogy fájt.
Könnyei csendjében hangja se rezdült,
édes kényszereknek adta meg magát.
Akárhogy is volt, már csak őt sajnálta
megbomlottan, míg a szellem intő-
jellel feszegette szűkülő terét,
önmagából fordult ki az idő.
Perc és anyag hiába ostromolta,
érezte, az ő fájdalma nagyobb.
Átengedte anyám szavait magán,
hogy melyik a bal láb s melyik a jobb...
Ahogy ott állt ő s lebegett felettünk,
felsajdult benne a lehetetlen,
árnyat vetett a felzubogó fényre,
nevetett rám s én visszanevettem.
Mindegy volt neki, hisz övé mindkettő,
nyugtázta büszkén, úgy csereberélt.
Örömét lelte szűkre-szabottan is
saját világában, amiben élt.
Az égre lesett, Istent emlegette
reggel, ha felkelt földig hajolva
kezében az elárvult félcipőkkel.
S elindult, mintha lába se volna.
- Seres László alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges