ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Gróf Páternoszter pillanatnyi pihenő nélkül rohangált fel-alá a szobában. A szőnyegről a függönyre ugrott, onnan a karnisra, majd egy elegáns óriáskelep után az állólámpa búrájára szaltózott. A porcelánbúra alighanem égethette kicsit a lábát, mert sikkantott egyet, és máris az ágy fölötti könyvespolcon termett. Onnan aztán diadalmasan pillantott le Nuskára.

- Legalább egy percre nyugton maradhatnál! – nyafogott a kislány. - Belefájdul a fejem, ahogy nézlek!
- A láztól fáj a fejed! – replikázott Gróf Páternoszter. –Anyukád mondta!
- Már lejjebb ment a lázam – felelte Nuska, és felült az ágyban. – Tiszta szerencse, hogy délelőtt, amikor a doktor néni kijött, még jó magas volt.
- Az miért szerencse? – érdeklődött Gróf Páternoszter, miközben szemvillanásnyi idő alatt felkapaszkodott a könyvespolc legtetejére.
- Mert egész héten nem kell suliba mennem! – közölte Nuska diadalmasan. – Hé! Hová lettél?

Tüsszentés hallatszott, aztán még egy. Kisvártatva Gróf Páternoszter dúlt arca jelent meg a csillár égői között.
- Tiszta por a csillár! – közölte felháborodottan. – Nézd meg, még a fülem is szürke lett!
- Nem kellene annyit ugrálnod! – vonta meg a vállát Nuska. –Állj már le egy kicsit!

A paplan közepén piciny kráter keletkezett, ahogy Gróf Páternoszter egyetlen, imponálóan lendületes ugrással az ágyon termett. Teljes három és fél centis magasságában kihúzta magát, mellkasát kidüllesztette, kezét csípőre tette, és mérgesen bámult Nuskára.

- Szerinted miért hívnak Páternoszternek? – kérdezte. – Mert állandóan fel-le járok. Hát ezért! Ha nem tudnád, a páternoszter sem áll meg soha!
- És ha kikapcsolják az áramot? – érdeklődött Nuska.
Gróf Páternoszter elbizonytalanodott.
- Azt nem tudom…ezt az áram-dolgot még nem értem teljesen. Tudod, nálunk nincsen ilyesmi!
- Én sem tudom, mi az – vonta meg a vállát Nuska. – De apu szerint majd az iskolában megtanítják. – Hangja könyörgőre váltott. - Figyelj csak…elviszel? Már olyan rég voltunk nálatok, pedig szeretek ott lenni…És még nem mutattál meg mindent! Egyáltalán nem! Naaa…
Gróf Páternoszter megrázta a fejét.
- Nem fog menni. Fáradt vagyok. És most nem is gondoltam haza. Anélkül pedig nem megy, hiába!
De Nuska nem adta fel.
- Akkor gondolj gyorsan haza, légy szíves! Várj, segítek…Gondolj az Őrzőcsillagra! Meg a Csillámtóra! Meg a Homokvárosra! Gondolj a Lélektüzekre! Meg a mamádra! Meg…

Vékony hangocska hallatszott a paplan felől. Gróf Páternoszter most nem ugrált, nem is futkosott: furcsán meggörnyedve ült az ágy szélén, és az arcát dörzsölte.
- Csak nem sírsz? – kérdezte Nuska döbbenten.
- Dehogy! – felelte szipogva Gróf Páternoszter. – Egy gróf sosem sír, tudhatod! Elviszlek, ha nagyon akarod…de fogalmam sincs, mibe csöppenünk! Még nem tudom a lélekutazásokat uralni, a Mesterem is mondta…lehet, hogy éppen azt fogod újraélni velem, amikor Menderics Idiót, a padtársam jól orrba vert! Aúúú! – fintorodott el, és az orra elé kapta a kezét. – Most is érzem, mennyire fájt! Vagy az is lehet…
- Mindegy! – kunyerált Nuska, és Gróf Páternoszter felé nyújtotta a kezét. – Csak induljunk már!

Könnyed érintés, akár egy lepkéé: Gróf Páternoszter pici keze végigsimított Nuska ujján. Az ágy mintha megbillent volna: Nuska megszédült kicsit, behunyta a szemét…és mikor kinyitotta, fényes-zöld, smaragdként ragyogó napba nézett hunyorogva. A napkorong mellett apró, égőpiros labda, vibráló kis csillag ugrált: felemelkedett, majd lebukni látszott, néha kört írt le – Nuskát, különös módon, a percre sem pihenő Gróf Páternoszterre emlékeztette, akit most semerre sem látott.

- Hol vagy? – kiáltott fel.
- Cssss! - a hang a magasból jött. – Ne kiabálj! Amikor az Őrzőcsillag piros, nagyon érzékeny a hangokra!
- De hol vagy? – kérdezte, ezúttal suttogva Nuska.
- Itt ülök a fejeden. Meg persze a fejedben is, hiszen tudod – válaszolta Páternoszter. Nyúlj fel, kapaszkodj belém, érzem, hív-vonz Homokváros! Gyere…- a hangja elhalkult. Nuska az utolsó pillanatban kapta el a lábát, ami már kezdett levegővé foszlani.

A tóparton álló, aranyszínű házat azonnal megismerte. Jártak már itt korábban is: itt lakott Gróf Páternoszter a mamájával, papájával és számtalan testvérével, mielőtt különös módon, átkelve űrön, téren, időn és dimenzión át talajt nem fogott Nuska szobájában. Itt lakott, és Nuska pontosan érezte, milyen legyőzhetetlen, ellenállhatatlan erő húzza-vonja Gróf Páternosztert, és vele együtt őt is a ház felé. Nem csodálkozott. Tudta, nagyon is jól tudta, mit értett kis barátja azon, hogy nem csak a fején, hanem a fejében is van. Meg hát azt is megmondta előre Gróf Páternoszter: nem tudja uralni még a lélekutazásokat.

Olyan könnyedén úsztak keresztül a ház szelíden csillámló falán, mintha csak vízből lett volna – és talán abból is volt, furcsa, nem evilági vízből, Gróf Páternoszter erre sem adott pontos választ, mert még ezt sem tanulta az iskolában. Mindenesetre bent voltak, ott álltak a kör alakú szoba közepén, mely minden ízében idegen volt, mégis barátságos. A falak mentén körben tűz lobogott: langyos tűz, szelíd, Nuska pontosan érezte, hogy nem égetné meg, ha beletartaná a kezét. A szoba közepén szivárványosan csillogó, kristályos képződmény állt, folyamatosan változtatta alakját, vibrált, nyújtózkodott, hajlongott, felfénylett, majd kihunyt. Szív-kehely – ez volt a neve; ezt éppoly pontosan tudta Nuska, mint ahogy tudta azt is, hogy a szelíden hullámzó víztükör odakint a Csillám-tó. A Szív-kehely körül apró teremtmények ültek. Egyik sem volt öt centinél nagyobb; némelyik olyan csepp volt, hogy alig látszott. Nuska külön-külön érezte valamennyiüket, és hirtelen Gróf Páternosztert is felfedezte: ott ült, közel a fal mellett lobogó lélek-tűzhöz, éppoly nyughatatlanul izegve-mozogva, mint mindig.

Nuska felkapta a fejét. Valami vibrált a levegőben - az általános jóérzésbe aggodalom, félelem, fájdalom vegyült, és Nuska megértette: a Család egyik tagja beteg, és a többiek most őt próbálják meggyógyítani. A Család (Gróf Páternoszter családja) mereven nézte a Szív-kelyhet. Az áttetsző kristályfal megszínesedett, lüktetni kezdett, körülötte megremegett a levegő. Csodálatosan meleg lett hirtelen a szobában. Az apró lények összekapaszkodtak, gondolataik, lelkük egyetlen közös, gyógyító tudattá olvadt össze – miközben megőrizték egyéniségüket is. De Nuska most észrevett valamit: Gróf Páternoszter kiszakadt ebből az egységből, bezárta agyát a többiek elől, felállt, és a lélektűzön átgázolva a szoba áttetsző fala felé tartott. A lélek-lángok figyelmeztetően fellobbantak, kétségbeesetten hajlongtak – Nuska pontosan érezte a belőlük áradó figyelmeztetést. Hiába. Gróf Páternoszter csendben keresztülcsusszant a falon, és máris ott állt a szelíden hullámzó Csillám-tó partján, elkülönülve a többiektől, bezárt tudattal, oly elszigetelten, olyan végtelen magányban, amilyet eddig Nuska elképzelni sem tudott.

Nuska érezte, hogy olyat lát most, ami megtörtént már egyszer – pisszenni sem mert, nehogy megtörje a varázst. Csend volt a parton, különösképpen a hullámok sem ütöttek zajt. A homok, a tengernyi, végtelen homok, amelyről Homokváros a nevét kapta, folyamatosan mozgott, mintha élt volna: hullámzott, emelkedett, süllyedt, lélegzett.

A zöld nap hirtelen a látóhatár mögé bukott. Egy pillanat alatt teljes sötétség borult Homokvárosra. Nuska már éppen kiáltani akart – mi tagadás, félt egy kicsit, otthon is mindig égve hagyta éjszakára a kislámpát. De a sötétség csak a másodperc töredékéig tartott, mert az égen gyémántként szikrázott fel az Őrzőcsillag: most nem piros volt, hanem kék, aztán sárga, lila, szivárványszín – olyan szívszaggatóan gyönyörű, hogy Nuskának elakadt a lélegzete.

Az Őrzőcsillag most minden eddiginél fényesebben villant fel, és a sötét égen halványan villódzó folyosó nyílt, amely hidat vert a vízre – Nuskának a balatoni naplemente jutott az eszébe. De ez a híd nem visszfény volt, nem árnyék vagy tükörkép – valódi volt, létezett, ehhez kétség sem fért. Gróf Páternoszter előrelépett. Bizonytalanul mozgott, olyan volt, mint akit megbabonáztak. A hullámok feléje nyúltak, majd visszahúzódtak, mintha csak hívogatták volna: és Gróf Páternoszter nem akart ellenállni a hívásnak.

Nuska kétségbeesetten fordult vissza a ház felé. A falak már nem tűntek átlátszónak - sötétek voltak, elutasítók, és Nuska valamiképpen tudta: mindez azért történik, azért történhet így, mert Gróf Páternoszter kilépett a Család alkotta egységből.

Nem volt visszaút. A víztükör szétnyílt, és Gróf Páternoszter elindult a halványan világító ösvényen, amit az Őrzőcsillag jelölt ki számára. Nuska még egyszer visszapillantott a házra, és tisztán érzékelte a bentről kiszűrődő kétségbeesett tiltást: Ne! Ne! De akárki is kiáltott, Gróf Páternoszter nem hallotta meg. Ment előre, egyre határozottabban, és ment vele Nuska is, mert nem tehetett másként: ő csak árnyék volt itt, kísérő, tehetetlen szemlélődő az idegen világban.

Az ösvény meredeken megbillent, majd pörögni kezdett, és Gróf Páternoszter Nuskával együtt belehullott az alattuk megnyíló, végtelen űrbe. Ijesztő élmény volt, de csak egy pillanatig tartott – hasonlóképpen, mint mikor álmunkban zuhanunk, és arra ébredünk, hogy kapálózó lábunkat az ágy végébe vertük. Nuska hevesen dobogó szívvel nyitotta ki a szemét, és cseppet sem csodálkozott rajta, hogy az ágyában fekszik.

Megvárta, míg megnyugszik kicsit, aztán körülnézett.
- Hol vagy? – suttogta.
Gróf Páternoszter a függöny mögül pislantott ki rá.
- Ez…ez…- mondta Nuska. – Így kerültél ide, ugye? – Már nagyon sokszor kérte Gróf Páternosztert, mesélje el, hogyan s miért került a szobájába, de soha nem állt kötélnek.
- Igen…- horgasztotta le a fejét a gróf. – Most már tudod. Ó, pedig hány, de hány mese szólt arról esténként, milyen az, amikor a Zöld Nap lenyugszik, az Őrzőcsillag szikrázni kezd, és kinyílnak a tér-idő kapuk…apukám azt mondta: akik ezt egyedül, a többiek nélkül élik át, és rátévednek a Hídra, örökre eltévednek az idegen világok között…ők lesznek az Elveszett Lelkek.

Gróf Páternoszter hangja megremegett. Nuska arra gondolt, borzasztó lehet Elveszett Léleknek lenni.

- De te nem vagy elveszett lélek! – kiáltotta határozottan. – Nem idegen világban vagy, hanem itthon, nálunk!

Gróf Páternoszter tűnődve nézett rá.

-Nagyon régen nem láttam az anyukámat – mondta csendesen. – Sem az apukámat. Sem a testvéreimet. Még azt sem tudom, Ixiri Bin, a bátyám, akit aznap gyógyítani próbáltunk…vagyis gyógyítani próbáltak…jól van-e. – Nagyot nyelt. – És iskolában sem voltam már rég. Azt sem tudom, ki ül most Menderics Idiót mellett. Szerinted ki lehetne elveszettebb lélek nálam?

Nuska nem felelt. Arra gondolt, ő egyetlen napot sem bírna ki apu, anyu meg Manyi néni nélkül. Sőt még Berci nélkül sem, akivel pedig folyton veszekednek. Amikor felemelte a fejét, könnyes volt a szeme.

- Hogyan…hogyan tudsz hazamenni? – kérdezte csendesen.

Gróf Páternoszter megrázta a fejét.

-Fogalmam sincs. Szerintem sehogy. Ha hazajuthatna, aki végigment a Hídon…akkor nem lenne Elveszett Lélek, igaz?

Tettetett vidámsággal felpattant, nekifutott, és megcélozta az ablakban kókadozó fokföldi ibolya cserepét. Épp csak egy hajszállal vétette el. Megpróbált megkapaszkodni az egyik bágyadtan csüngő levélben, de hiába. A cserép megbillent, és nagy zajjal a radiátorra zuhant. Karamell cica, aki idáig békésen szunyókált a kosarában, felkapta a fejét, és megbotránkozva nézett a hang irányába. Volt is ott látnivaló: Gróf Páternoszter koszosan, mérgesen kászálódott elő egy kupac virágföld alól.

Nuska pedig ebben a pillanatban határozta el, hogy valahogy, még nem tudta, hogyan, miként – de valami módon mindenképpen hazajuttatja Gróf Páternosztert.
______________________________________________________