ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Megöli a bánat. Fátyolosan ködlő, száraz lombú erdők, bágyadt, mosolytalan sikolyával, sötéten kúszik az ég felé, hogy legalább egy pillanatig -gyertyaláng-, sötét árnyékarcából, mint elfáradt bábból, kihúzza a pillangót.
Málhás szamár szívvel, szívtelenségbe -száradt, fojtón magtalan szalmájú kalászként-, csurgó könnyekkel fényt keres, hogy legalább az asztalon, sötétzöld vázájában, egy kis színes virággal ellensúlyozza, mordul fénylő koronájú, rengetegek iszonyt keltő éber álmát. Zsugorodott testtel, karját kitárva, színtelen árnyjátékok borújában, megadóan szegi le fejét. Maraszkinót sem kíván már, zöld szemében, mozaikkockákból épült bánat üvege, tócsillogású csendélet.
Hűvös esőjű, szűk, kihalt utcában távolodik, de valami lélekhívó, nem engedi elszökni a sehová nem vezető ajtón, pedig nyitva áll előtte. Megáll, hátranéz, bevágja az ajtót, s változatlanul -semmiben kuporgó szemeivel-, esdeklőn kérleli a vidám, gondtalan orgonabokrok, szelíd urát.
Gurul. Cipője talpa is levált az úton, szeme sem sokkal boldogabb. Fénylő messzeségbe kapaszkodva, megnyílik és kiköti ladikját a parton, ahonnan elindult, hogy harcát folytassa.
"Mars a Marsra gyerekek, tánci, tánci!" És most felfutsz a legelső csillagra!
Nincs villamosjegye sem, marad egy parti töltés. Sértődős kis lányka, diót rád! Örvény és szökőár, dong a dal, megy az óra. Térképek, tájak, ágas-bogas percek, görcsös, vég nélküli, szemölcsös hóban mászkálás.
Kéri a partot, hogy menjen össze, ne legyen se dundi, se csontos. Recseg a hó és meg-megállnak, folyton folyvást egymásra találnak!
Tükörantenna minden hajszála, pufók mosolya egységes kékség. Ő maga is bájos, tán szépség? Három, vagy öt kör után festőinasnak áll mellé, palettát készít. Hétfőre meg is lesz! Mennem kell kedves. Századjára búcsúznak, fagyott bukszusok havas nyomán.
Töltés mellett, sötét város lángjában, ismeretlen ismerősökhöz szaporáznak lábai. Megáll a ház előtt, akár a gyalogátkelőhelyen hirtelen magasra nőtt, vénséges fenyő. Te vagy a hunyó!
Nyomás a liftbe, ott vár a banda, s egy piros blúzú mosoly, egy barát, s pár senki... Aljosa lett a csavart mákos bejgli.
Fogyaszt! Ne fagyasszák hamarabb. Hol a piros blúz, s baráti mosoly? Többre nem emlékszik, csak egy zöld sapkás, karmokat nem meresztő, minden egeret eleresztő, ifjú tigrisre.
Kivágták az orgonafát bitangul. A nyárfa tetején, gyökerestől megették a málnabokrokat, kitarolták a kék liliomot is, felszántották az eleven múltat!
Logó fülű, csapzott csacsi-lovaddal rohanna most neki, vadon, mint annak, amit vaddá tettek. Erdő lett az, nagy sóhajtó semmi, jó étvággyal lenyelte -sisakja alá-, az élet szörfdeszkáján imbolygón induló kölyköt.
A guruló dzsungelt milyen élettelenné tették... És ledobja magát, hanyatt, verme nyomára, két kezét keresztbe széttárva nézi fényévek messzeségét. Fenn piros blúz, barát. Udvara sóhajtó, fájdalmas emlékének hangját hallgatja, s örökre úgy marad vermén, csendesen keresztbe.