ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"A bekövetkezett fordulat súlya mindkettőjüket elnémította."

Január elseje után ifjú Bartha bement a városba, hogy elfoglalja új munkahelyét. Az apja, ha ellátta a jószágot, szótlanul üldögélt a konyhában kedvenc helyén, a kanapé végében. Pipázgatás közben feleségét figyelte, aki fürgén tett-vett a házban, foglalkozott a gyermekkel, és gondja volt mindenre. Néha-néha Bartha énekelgetni hallotta, amit még nem tapasztalt eddig fiatal feleségénél. Dalolgatott a gyermeknek, dudorászott főzés, mosás, takarítás közben és esténként, ha a konyhában leült az osztováta elé, szőnyeget szőni.
Erzsit valami jóleső belső nyugalom szállta meg, amitől még szebb lett. Bartha viszont szemmel láthatóan napról-napra roskadt, mintha a tél kiszívta volna minden erejét. Nehéz teher marcangolta a lelkét. Ráadásul még a föld gondja is emésztette. Egyre többször hallatszott a faluban, hogy a környéken már járnak a városi urak, hogy meggyőzzék a parasztokat, álljanak be a közösbe. Azt bizonygatják, hogy lesznek majd gépek, nem kell annyit dolgozni. Már nem is bírja, egyre többször hasogat a dereka, és mintha a mellében is egyre gyakrabban érezné azt a furcsa szorítást, amiről Erzsinek még nem is szólt, nehogy megijessze. Gondolatban szidta nagy fiát, akire éppen most jött rá a mehetnék, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Kivel beszélje meg, mitévő legyen, ha ideérnek a szervezéssel? Azt beszélik először csak valami társulásokat hoznak létre... A jó Isten tudja, hogy lenne jó?! Azt is hallotta valakitől, hogy, aki nem áll be, elveszik mindenét, s családostól a Duna-csatornához viszik munkára. Éjjel se tudott aludni a gondoktól. Mi lesz Erzsivel, s a gyermekkel, ha vele történik valami?
Közben enyhült a tél, lágyult a fagy, és idős Bartha egyre többet tartózkodott a csűrben, hol a szekeret, hol az ekét vagy a boronát javította. Készült a tavaszi munkákra, miközben gondolatai azon jártak, van-e értelme az egésznek, hiszen, ha elveszik, majd javítsák meg ők...!
Egyik reggel Bartha szokatlanul sokáig maradt az ágyban. Erzsi már fejt, a jószágot is ellátta és még mindig nem jött elő az ura. Rosszat sejtve szelíden ébresztgette, de Bartha csak nyögött, mozdulni nem tudott, és az arca is furcsa grimaszba fintorodott.
– Istenem, – fohászkodott Erzsi –, baj van! – és már szaladt is
a szomszédba segítségért. Futva jött az szomszédasszony az emberrel együtt és amikor meglátták az öreg Barthát, már tudták, hogy kórházba kell vinni.
Míg az asszony Erzsivel a beteg körül foglalatoskodott, a szomszéd befogta a lovakat. Szénát terített a szekérderékba, idős Bartát párnákra fektették, pokrócokkal betakarták és elindultak a városba. A kórházban azonnal kezelni kezdték.
– Szólni kéne a fiának, itt dolgozik egy gyárban – mondta Erzsi –, és megmutatta a cédulát, amelyikre Isti ráírta volt a gyár nevét.
A szekeres ember egy fejmozdulattal jelezte, hogy tudja merre kell menni és máris a lovak közé csapott, hogy sürgesse őket.
Amikor Erzsi a gyári kapustól ifjú Barta felől érdeklődött, az nyomban megértette kiről van szó.
– Várjon itt egy percig, rögtön hívom – és már indult is.
– Hát te, mit keresel itt?! – nézett nagyot Isti, amikor meglátta az asszonyt.
– Az apja lebénult, béhoztuk a kórházba.
– Súlyos? – kérdezte színtelen hangon ifjú Barta. Erzsi fejével intette, hogy igen.
– Sietünk, a gyermeket a szomszédban hagytuk – mondta –, látogassa meg az apját és beszéljen az orvosokkal!
– Jó! Ne búsulj, apám erős, helyre fog jönni – próbálta bátorítani az asszonyt, mert látta rajta az aggódást.
A hét hátralévő napjai nehezen teltek. Erzsire szakadt a gazdaság terhe, ő pedig szó nélkül végzett mindent. Az esték voltak a leghosszabbak. Ha gyermekével foglalkozott, megfeledkezni látszott minden bajáról, de miután a gyermek elaludt, az éjszaka csendjében százféle gondolat kóválygott fejében, kérdések özöne zaklatta, amelyekre egyedül nem találta a választ.
Mire megjöttek a gólyák, Idős Bartha István is hazakerült a kórházból. Botjára támaszkodva bicegett a házban. Egy napsütéses délelőtt közölte, hogy ki szeretne menni az udvarra. Erzsi kikészítette a karosszéket a lombosodó eperfa alá, lesegítette a lépcsőkön, de amikor le akarta ültetni, Bartha elutasító mozdulatot tett.
– Hátra! – mondta röviden, és bizonytalan lépteivel elindult az istálló felé. Erzsi mellette maradt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban segítségére lehessen. Idős Bartha István megállt az istálló ajtajában és szomorúan nézte azt az egy tehenet, amit meghagytak nekik a közösbe lépéskor.
– Elvitték a nyomorultak, hogy szakadjon reájuk az ég! – mondta végtelen fájdalmában. Aztán a csűr nyitott kapujából látta, hogy ott is csak a szekér maradt. Erzsi sajnálattal nézte a megtört öregember búzakék szemét, amelyben a megalázottság keserű könnyei csillogtak.
– Idős Bartha visszasántikált a fa alá a székhez. Leült és állát a bot fején nyugvó két kezére támasztva gondolataiba mélyedt. Attól a naptól kezdve alig hagyta el szó az ajkát. Teste-lelke megsínylette az utolsó hónapok eseményeit. Magába roskadva üldögélt kedvenc székében, semmiben se lelte kedvét. Erzsi úgy látta, egyedül csak a gyermek oszlatja el néha homlokáról a sötét felhőket, hogy aztán újra kifürkészhetetlenné váljon a tekintete.
Isti minden hét végén hazajárt. Segített a háztáji munkával egyedül maradt Erzsinek. Amikor ő belépett a kapun, az apja bement a szobába, csak enni jött ki onnan. Fia kérdéseire is röviden válaszolgatott. Mindig azt mondta, fáradt, hagyják őt pihenni! A két fiatal eleinte nem értette idős Bartha viselkedését, de ahogy teltek a hetek egyre világosabbá vált előttük annak oka. Esténként, ha a gyermek lefeküdt, a fiatalok kiültek a tornácon lévő padra, és ha nem beszéltek, az attól volt, hogy mindkettőjükben dúlt a vágyaik leküzdéséért zajló tusa.
– Elegem van ebből! – tört ki egy szombaton este ifjú Bartha. – Te nem engedsz közel magadhoz, nem engeded magad megölelni se, pedig érzem, hogy minden porcikáddal te is ezt kívánod! Holnap megmondom apámnak, hogy szeretlek, hogy kellesz nekem... Csak tudnám, hogy mi jár a fejében!
– Ne! – Szisszent fel Erzsi. – Te mondtad, hogy várni fogsz... Akkor most én kérlek szépen, légy türelemmel, mert eljön mindennek az ideje.
Ifjú Bartha fürkésző szemekkel hallgatta az asszonyt. Megfogta a kezét és csókot lehelt mindkét tenyerébe. Erzsi nem ellenkezett. Isti erős kezének érintéséből erőt, bizalmat merített.
Következő hét végén, a vasárnapi ebéd után, idős Bartha a kanapén üldögélve megvárta, míg Erzsi összeszedi az asztalt, aztán intett, hogy üljenek le! A fiatalok szó nélkül engedelmeskedtek.
– Nem szeretem a szószaporítást. Meggondoltam jól, amit mondani és tenni akarok... – szólalt meg egy idő után, tekintetét az asztalon összekulcsolt kezein nyugtatva. A fiatalok egymásra pillantottak és feszülten várták, hogy mi következik.
– El akarok válni! – jelentette ki idős Bartha István. Erzsi szeme kikerekedett a meglepetéstől.
– Én már egy roncs vagyok. Rám már nem lehet számítani. Erzsi, te fiatal vagy, szinte még gyermek. Melléd ember kell... – Bartha hangja elakadt, de egy pillanatnyi szünet után folytatta –, elválok..., aztán a többi a ti dolgotok...!
Szavait feszült csend követte, amelyben szinte hallani lehetett a szívdobogást. Idős Bartha István befejezte mondanivalóját, felállt az asztaltól és elindult szobája felé.
– Apám! – ugrott fel Isti, de az apja leintette.
– Hagyd csak! – és becsukta maga mögött az ajtót. Ő megértette apja viselkedését. Mit is mondhatott volna neki, ha engedi szóhoz jutni?
A bekövetkezett fordulat súlya mindkettőjüket elnémította. Erzsi kérdésekkel teli szeme ifjú Barta Istvánra tapadt. Ő átölelte a dermedten várakozó asszonyt és a fülébe súgta:
– Isten hozott hozzám, Erzsi!
– Köszönöm, hogy vártál rám! – felelte lehelet halkan az asszony, aki abban a pillanatban érezte, hogy űzött lelke ezen a tavaszi vasárnapon hazatalált.

VÉGE