ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Még pirkadat se: kevéssel múlt
hajnali öt, az alvás már kútba dőlt,
fölöltözöm, és a parkba, padunkhoz
sétálok le.
Most csak ketten vannak itt velem,
egy fél unikum, meg az Isten:
te nem.
Vagy csak az unikum, talán Isten sem:
hisz úgy nem látható, kérdésre nem felel,
miként te.
Tudom, Uram, tudom - nem volt oly
régen -, hogy ugyanerre a padra hívtalak
téged,
és azt ígértem, hogy semmit sem kérek:
az akkor volt. Most szépen kérem,
hallgass meg engem, figyelj rám,
kérlek!

Ám előbb hadd beszélek vele!

* * *

Drága, szép kedvesem: e hajnali órán,
ebben a kulimászos télszürkeségben,
szívedre tenném a szívem meg a fülem.
És álmélkodnék újra, hogy hallgathatom,
ahogy dobban és lüktet benned az élet.
És csuklódra is tenném a fülem: mert ott
is fut, száguld, szalad benned a léted.
Aztán gyorsan, sietve húznám
fülemet vissza: mielőtt észbe vehetnéd,
hogy énem most olvad fel benned.
De suttognám, be szívesen: „Lalagé, Lalagé!
Virágszép Nikoletta! Jó reggelt kedves,
életem álma.” A hajnal oly csöndes,
és halkan munkálkodó, mint jómagam
mostanában. Mint elcsitult vágyam.
Elnézem hűlt ágyam, benne éjféli
álmom. És nevetésed muzsikáját hallom,
és nagy hittel vallom: a nekem szánt
maradék időben, minden így maradjon!
Ám csak a magány perceit
számlálom:
számlálhatatlan veszteségem,
világpusztulásnyit.

Drága, szép kedvesem, ezen a hajnali órán,
e kulimászos télszürkeségben,
szívedre tenném a szívem meg a fülem,
És elhallgatnám, ahogy dobban
és fut benned az élet.
Csakhogy: már megint lekéstem.

Szép kép van az égben; megmutathatnám
néked, ha nem tudnám, mennyire unod
ömlengésem és szóvándor létem.

* * *

Uram! Még itt vagy? Az unikum elfogyott.
Uram, már érted a helyzetem? látod?
Uram, akkor most Te jössz!
Tiéd a hatalom.