ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Aki csak kérdi, kérdezi
lelkesülten visszafojtva
felhők közt istenek sóhaját,
mikor tenyerén vet
fészket az este
s forró ölén
holdringató csend ül,
láttad ugye, láttad
ezt a csodát,
abban vágy ébred
s halkan benyit hozzá
az elhagyott kedves,
édes szomorúság,
mintha el se ment volna még.
Az elhagyott pillanatok
varázsát kérdezi
szinte önmagától,
mindig csak önmagától,
láttad,
láttad-ugye

És nem tudja mi volt ez,
álom,
vagy valóság...

Csak sorolja
sodorva, amit lát.
Áldott földkaréj
ékes kincseit,
az őshaza titkait kipirulva,
kéklő bérceket,
völgyek tűzmélyén
térdre hullt lankáit,
hol szőkén ring a tenger
s oldott sárga lázban
ébred az új kenyér,
táncot lejt az élet,
míg dús a kalász.
Városokat fog kezébe,
megszeppent falvakat,
utakat szétfutón, szürkén,
bólogató gémes kutakat, réteket,
hol nyáj legelész
s az embert,
ki álmait faragja kapukká,
fénylő templomok tornyává,
harangszóvá a megfoghatatlant,
mely úgy ölel át,
mint a friss fonott kalács.

És csak kérdi, csak kérdezi...
feleletet se vár.
Lelkében Istennek adózik
a Duna és az Olt
márványba öntött vize
olthatatlan szomjjal,
szomjat oltón,
ahogy csobban és locsog.
Testében mindenhol szív van,
a szívben dal,
a dalban béke.
Béke a fűszálban,
béke minden földdarabban.
Övé milliárdnyi csillag
tündér égi jele,
a sors szeszélye,
ahogy utat rajzol
gyötrő vágyainak
belesajduló
fájó gyönyörűséggel.
Bárhol jár,
mindig vele van az áldott hon,
hol szépségek csodája fakad,
lázas hajnalokon,
mit formáz, alakít, melenget
a múlt,
az ízek,
a szavak.

Tudja , érzi, és elhiszi,
hogy ez ő, ez mind ő maga.
Tűzbe, fagyba marva
emlékeket keres
holtat, elevent
a tudat kék lagúnáiba merülten,
mint a gyöngyhalász.
Közben észre se veszi,
hogy csak álmodta mindezt,
míg fenn járt
a fellegek
felett.