Lettél volna ördögszekér,
gyökérhagyott, rőt-szikár,
sodorna minden idegen szél
mi éppen arra jár.
Gerinced rejtekén zihál,
mint haló parázs
hatol beléd a nyár,
aztán az ősz zenél,
kóró bogán levélsíp feszül.
Minden fuvallat mi menekül,
számum, hóra, főn,
téged liheg körül,
s végül látod:
Selyemvirágok helyett
fényes döglegyek ülik
az elhagyott lövölde bádogfalát,
látod az utca végén beforduló halált,
s házad opálüveg szemét,
a gyöngyként legördülő párát,
és féled az elhaló reményt,
hogy maradhatsz, megmaradhatsz,
aminek ide születtél.