Falon egy festmény függeszkedik.
Neve egy illúzió,
Rámerevedve él és mozog a kép,
Kizártnak tűnik a kitaláció,
Olyan megnyerően szép!
Zöld fény függönyébe burkol téged.
A sárga napfény így smaragdzöld,
Az ég sem kék,
A virág levele beárnyékol, mint a föld,
És sötétlilák a márvány tollpihék.
Te általam születhettél meg,
Egy vak festőművész beteg alkotása,
Ki tapogatva kebledet,
Őrizte büszkeségét, majd elásta.
Megölte a saját teremtményét,
Búcsút intett tőle,
Letakarta a hályogos szemfedelét,
Ráhúzta élettelen tetemét a szőrös kőre.
Frissen susog a szél nyoma,
Odavéste rá az éles körmeivel:
Illúzió a kövön. – annyi állt, ide, s tova.
Belemarkolt a könnyes földbe,
Újra köszöntötte öntudatlan öklendezéssel.
- Akkor tért önmagához élettelen szeme. –