Mátyás csákánya töri meg a jeget,
ereje győz a tél hatalma felett.
Fűzfasípot oszt a madaraknak,
hogy csőrükben a tavaszi reményt
világgá énekeljék: Nyitnikék!
Dárdáiktól búcsúzó jégcsapok
nyújtózkodva, erőtlen csöppennek,
napfényt koldulnak a megbénult vizek,
míg fészkét készíti a nádirigó,
zöldbe öltözött sásnak udvarol.
A szilánkos hajnal arcomba vág,
dérbe dermedt szívem szólni kíván:
Ébresszetek fel tetszhalálomból!
Órám a kortalanná vált időben
ketyegve méri fogyó éveimet...
A nap elfordul, megágyaz a holdnak,
míg csendjeimet őrzi a gyertyaláng,
árnyakat ejt elém az éjszakán.
Verseimben téli álom a tavasz,
lelkem mélyen a hótakaró alatt...
Az égen még hófelhőt kerget a szél,
ám kikeletkor megrészegülten
mámoros táncba kezd ablakomon,
szétrebbentve jégvirágom fátylát
szelíd mosollyal flörtöl a napsugár.