ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kőpalástodon galambok ülnek,
mohazöld fátylat ereszt rá a köd.
Ma is hallom, hogy sír, hogy reszket
a kifeszített csont-fehér idő,
a félbemaradt csillagmozdulat,
kezed tört íve, ahogy aláhullt
fáradtan az örök csendre,
mikor magához hívott az Isten,
hogy arcába nézz a Napnak,
mielőtt halhatatlan leszel,
s ízekre szed a föld méhe.
Mert belőle vétettél,
-tudom már-
imára kulcsolt könnyek közt
rendezgetem márvány ruhád,
az összefércelt virág-pillanat
tétova gyengeségét,
hogy erősnek láss Anyám,
s porrá lészen minden,
ahogy az ige szól
midőn befejeztetett.

Látod, jéggé dermedtek a rózsák,
a csillagok megolvadtak.
Lázas vacogást szül a lélek,
mikor égő fáklya a test,
önemésztő árnyalak.
Késő a jaj, a megbocsájtó ima,
gyertyalobbanás.
Hiába gyújt megbánó fényt a szem,
idegpályákat rángat, tévelyeg,
keresi bűntelen önmagát.
Nincs kezdete, nincs vége,
csak a szétzuhant pillanatot
hurcolja, őrzi itt kitartón
a széllel perlekedő morzsalét.
Parányi tűz, kristályvarázslat,
álomkép, gyászláng a csend.
Felsajdul bennem bárhová lépek
s megvakít a múlt, ha visszanézek.
Sejtelem, rejtély minden szó,
ami számvetésre késztet,
a sírhant, a tört koszorúk,
egy kézvonásnyi jel kőüzenete
a pergő aranymázban
megmásíthatatlan
és örök.

Mondd, mit ér a könny, a sírás,
holt virágok bánatüzenete mit ér?
Kérdésre sóhaj a válasz,
mozdulatra mozdulatlanság,
csendre jajkiáltás.
Életre halál.
Nem segít azon, aki nincs már,
rajtuk nem fog se áldás, se átok,
megbocsájtanak, hogy megbocsáss
némán mellükre szakadt földdel.
Ha fejet hajtasz s letérdepelsz
sebeidet sebeikkel gyógyítják,
mint összetört orgona
holttá vált hangját az éter
mennyekig szállva, szétszóródva
a lélek húrjain a trónusig fel.
A perselybe dobott fillérekért
nem jár több feloldozás,
hisz garasnyi tér csak az oltár
s minden kimért szerep.
Díszlet, áhítat,
mit a sors ad egy életért cserébe
kesergő hitben,
hisz gyarló az ember,
akár bűnös, akár bűntelen,
csak tévelyeg, útját veszti sorra.
Imát rebeg önmagáért, mert esendő.
Magát vádolja és magát menti fel,
mintha önön sírja előtt állna.
Túllép Istenén, s csak hiszi,
hogy legyőzhetetlen, hogy óriás,
hadakozik élettel, halállal
s mindkettőtől fél,
homokszemként lebeg nyitott tenyerén,
várja zuhanását,
ítéletet mond mások felett,
lesi a bedőlt sírokat,
csupasz kereszteket,
s megjegyzi, hogy ki járt itt.

Mióta elmentél, nem eresztelek.
Elvittelek magammal téged,
csillagzatom tartópillérét,
kiömlött zúgását a harangoknak
emlékeim kegyhelyére,
hogy tovább éljek
és élővé faragjam szobrodat,
megtanítsalak újra járni,
ahogy te tetted ezt Anyám,
mintha halál sose lett volna,
csak a végtelen élet, amiről meséltél
s én elhittem minden szavad,
ahogy ma is, mert nem hinni vétek.
Mit számít, hogy megöregedtem,
hogy egyidős vagyok veled,
s elloptam arcod ráncait,
szemedből az ég tiszta kékjét,
hogy mosolyoddal mosolyogjak,
könnyeiddel sírjak,
s hangoddal kiáltsak. Ne még!
Hordom kettőnk sorsát, míg élek.
A tiédet már s még az enyémet,
mégis tőled kérek tanácsot
bolyongva erények és vétkek közt,
amíg az éj sötétje hull és betemet,
hogy összezúzza üdvösségem.
Nézz le rám,
már hagynám, hogy korholj,
hogy minden percem számon kérd.
Eltűrném azt is, hogy megalázz,
hogy általad sújtson le rám az ég.

Lassan erősödik a hitem,
ahogy gyérül bennem a kétség,
mit kivárni nem volt erőd,
kiérlelte azt a hűvös messzeség,
belém marta a zord idő,
hogy tudjam, addig élhetek,,
míg bennem létezel s befogadsz.
A rám ruházott juss jogán
viszem tovább békéd s haragod,
hogy halálos kínnal is tudjak élni
s mi eddig éltetve táplált,
-ösztön, kényszer, felismerés,-
keserű nyugtot teremtsen
békémmel és haragommal
végig a feloldozásig.

Megyek veled.
Indul a Föld,
hová szem nem ér fel,
s megvakít az ég.
Hosszú az út, ne aludj még Anyám,
hisz eleven sírod vagyok,
magamban élőn beástalak.
Ma neked adom ezt a napot.
így várja el illem és külcsín,
talmi tűz, pásztázó csalfa fény.
Megmutatom porszem önmagam,
s téged az én Istenemnek,
ahogy lelkemmé válva
látatlak ma is,
mikor felbukkansz bennem.
Lázadok csak, emésztem a lángot,
mely lobog s összeköt
a síron túl, s innen.
Ami volt, s ami lehet még...
Az élet.

Itt vagyok, te is itt vagy.
elhoztalak téged, ideértem
egy szál virággal,
ahogy minden évben,
hogy élőből kiterítve
itt újra
lássalak.