ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Halottak Napjára)

Kőpalástodon galambok ülnek,
mohazöld fátylat ereszt rá a köd.
Ma is hallom, hogy sír, hogy reszket
a kifeszített csont-fehér idő,
a félbemaradt csillagmozdulat,
kezed tört íve, ahogy aláhullt
fáradtan az örök csendre,
mikor elragadtak az Istenek,
hogy arcába nézz a Napnak,
mielőtt halhatatlan leszel,
s ízekre szed a föld méhe.
Mert belőle vétettél,
-tudom ma már-
hisz elmondtad sokszor
imára kulcsolt könnyek közt.
Most én rendezgetem márvány ruhád,
az összefércelt virág-pillanat
tétova gyengeségét,
hogy erősnek láss Anyám,
s porrá lészen minden,
ahogy az ige szól
midőn befejeztetett.

Látod, jéggé dermedtek a rózsák,
megolvadtak a csillagok.
Lázas vacogást szül a lélek,
mikor a test égő fáklya,
önemésztő árnyalak csak.
Késő a jaj, megbocsájtó ima,
gyertyalobbanás.
Hiába gyújt megbánó fényt a szem,
idegpályákat rángat, tévelyeg,
keresi bűntelen önmagát.
Nincs kezdete, nincs vége,
csak a szétzuhant pillanatot
hurcolja,őrzi itt kitartón
a széllel perlekedő morzsalét.
Parányi tűz, kristályvarázslat,
álomkép, gyászláng itt a csend.
Felsajdul benned bárhová lépsz,
s megvakít a múlt, ha visszanézel.
Sejtelem, rejtély minden szó,
ami számvetésre késztet,
a sírhant, a tört koszorú
egy kézvonásnyi jel csak,
kőüzenet a pergő aranymázban,
mely megmásíthatatlan
és örök.

Mondd, mit ér a könny, a sírás,
holt virágok bánatüzenete mit ér?
Kérdésre sóhaj a válasz,
mozdulatra mozdulatlanság,
csendre jajkiáltás.
Életre halál.
Nem segít azon, aki nincs már,
rajtuk nem fog se áldás, se átok,
megbocsájtanak, hogy megbocsáss
némán mellükre szakadt földdel.
Ha fejet hajtasz s letérdepelsz
sebeidet sebeikkel gyógyítják,
mint összetört orgona
holttá vált hangját az éter
mennyekig szállva, szétszóródva
a lélek húrjain fel a trónusig.
A perselybe dobott fillérekért
nem jár több feloldozás,
hisz garasnyi tér csak az oltár
s minden kimért szerep.
Díszlet, áhítat,
mit a sors ad egy életért cserébe
kesergő hitben,
hisz gyarló az ember,
akár bűnös, akár bűntelen,
csak tévelyeg, útját veszti sorra.
Imát rebeg önmagáért, mert esendő.
Magát vádolja és magát menti fel,
mintha önön sírja előtt állna.
Túllép Istenén, s csak hiszi,
hogy legyőzhetetlen, hogy óriás,
hadakozik élettel, halállal
s mindkettőtől fél,
homokszemként lebeg nyitott tenyerén,
várja zuhanását.
Ítéletet mond mások felett,
lesi a bedőlt sírokat,
csupasz kereszteket,
s megjegyzi, hogy ki járt itt.
Mióta elmentél, nem eresztelek.
Elvittelek magammal téged,
csillagzatom tartópillérét,
kiömlött zúgását a harangoknak
emlékeim kegyhelyére,
hogy éljek,
hogy élővé faragjam szobrodat,
s megtanítsalak újra járni,
ahogy te tetted ezt Anyám,
mintha halál sose lett volna,
csak a végtelen élet, amiről meséltél.
S én elhittem minden szavad,
ahogy ma is, mert nem hinni vétek.
Mit számít, hogy megöregedtem,
hogy egyidős vagyok veled,
s elloptam arcod ráncait,
szemedből az ég tiszta kékjét,
hogy mosolyoddal mosolyogjak,
könnyeiddel sírjak,
s hangoddal kiáltsak. Ne még!
Hordom kettőnk sorsát, míg élek.
A tiédet már s az enyémet még.
Látod,
mégis tőled kérek tanácsot
bolyongva erények és vétkek közt,
amíg az éj sötétje rám hull,
hogy összezúzza üdvösségem.
Nézz le rám,
már hagynám, hogy korholj,
hogy minden percem számon kérd.
Eltűrném azt is, hogy megalázz,
hogy általad sújtson le rám az ég.

Lassan erősödik a hitem,
ahogy gyérül bennem a kétség,
mit kivárni nem volt erőd,
kiérlelte azt a hűvös messzeség,
belém marta a zord idő,
hogy tudjam,
addig élhetek csak,
míg bennem létezel és befogadsz.
A rám ruházott juss jogán
viszem tovább békédet s haragodat,
hogy tudjak élni halálos kínnal is.
S mi eddig éltetve táplált,
ösztön, kényszer, felismerés,
keserű nyugtot teremtsen bennem
békémmel és haragommal
végig a feloldozásig.

Megyek veled. Indul a Föld,
hová szem nem ér fel, s megvakít az ég.
Hosszú az út, ne aludj még Anyám,
hisz eleven sírod vagyok,
magamban élőn beástalak.
Ma neked adom ezt a napot.
Így várja el külcsín és illem,
talmi tűz, pásztázó csalfa fény.
Megmutatom porszem önmagam,
s téged az isteneknek,
ahogy lelkemben látva
látlak ma is, mint szivárványt,
mikor felbukkansz bennem.
Lázadok csak, emésztem a lángot,
mely még lobog, s ami összeköt
a síron túl, s innen.
Ami volt, s ami van még.
Az élet.

Itt vagyok, te is itt vagy.
Látod elhoztalak, ideértem
egy szál virággal, ahogy minden évben,
hogy élőből halva
lássalak.