ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Jeges fuvallat borzongatta meg a tájat. Havazott. Szikrázott minden, a fák mély álomba zuhantak, úgy várták a langyos tavaszt. A puha pelyhek fehér vattaként gyülekeztek a fagyos talajon. Telihold volt.

Mintha ezen az éjjelen valami varázs lebegne a levegőben, mintha a fák altatódalt dúdolnának egymásnak, és mint hogyha nem is a szél, hanem hűvös-bűvös leheletük osonna végig a világon. A látvány ellenállhatatlanul hívott, vonzott. Talán nekem is suttogott a tél: Jöjj… Jöjj…

Régóta úton voltam már, hónapok óta. Tudtam, hogy sokáig tart majd vándorlásom, tudtam már akkor, amikor elindultam. De mennem kellett, bízva saját erőmben és azoknak a jóságában, akikkel út közben összehoz a sorsom. Az élelmem hamar elfogyott, de egy-két falat kenyeret, egy tálka ételt mindig kaptam, és mindenütt akadt egy pokróc vagy egy szalmazsák, ahol éjszakára meghúzhattam magam. Párnának a batyumat tettem a fejem alá – a tartalmáért nemhogy fejedelmi lakomát, de akár palotát is kaphattam volna bárhol. Mégsem nyitottam ki. Nem tehettem.

Tegnap éreztem először, hogy közel a cél. Reméltem, kitart az erőm. Az éjszaka most az erdőben ért, nem jutottam el a legközelebbi faluig. Lefeküdni nem mertem, attól féltem, megfagyok. Egy terebélyes fa védelmében ültem le, báránybőr csuhámat magamra terítettem, és térdemre hajtottam a fejem. Csak egy kicsit akartam pihenni, hogy új erőre kapjak, de ültömben is elnyomott az álom. Arra riadtam fel, hogy szitálni kezd a hó.

Felálltam. Elgémberedett tagjaim csikorogva engedelmeskedtek. Nehézkesen felemeltem a fejem: a szememet szinte vonzotta az égbolt. Sebesen rohantak a felhők, az északi szél egyre hajszolta, űzte őket. A hold tányérja hol eltűnt, hol előbukkant, de én most nem a holdat néztem. Messze fent, elérhetetlen magasságban, fényesen világító csillag szórta fényét – sosem láttam hozzá hasonlót. És újra hallani véltem a türelmetlen sürgetést: jöjj...jöjj...

Lassan elindultam. A hó puhán nyelte el a zajokat. A szél sziszegése különösképpen csak még jobban elmélyítette a csendet. Nesztelenül lépkedtem, mintha nem lenne súlyom. Olyan érzésem támadt, mintha egyedül lennék az egész világon… Így baktattam a porhóban, hangtalanul.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, időérzékem cserbenhagyott. Légüres térben lebegtem, nem tudtam, merre visz az utam, úgy éreztem, lépteimet még mindig nem én irányítom. A fák megritkultak, lassan kiértem az erdőből. Hirtelen sudár jegenyefák árnyékában találtam magam. Észre sem vettem, mikor állt el a szél, de a hatalmas fák ágai most rezzenetlenül nyúltak a magasba, kontúrjaik fenyegetően magasodtak fölém.

Az út nyílegyenesen vezetett előttem, és nekem fogalmam sem volt, hol, mikor van vége, és vége van-e egyáltalán… Talán a hirtelen leszállt köd volt az oka. Hátranéztem: szürkeség lepte el az út elejét. A gomolygó pára tömör fallá állt össze mögöttem, elzárva a visszautat, akár ha egy kapu zárult volna be. Előttem az út a sötétségbe veszett.

Végtelen nyugalom szállt meg. Pontosan tudtam: csak végig kell mennem az úton, és célhoz érek. A lábam annyira átfagyott, hogy már alig éreztem, a vállamat húzta a batyu, de mindez nem számított. Csak mentem, egyik lépés a másik után, míg elém nem magasodott egy rogyadozó épület fekete tömege. Kis híján nekimentem.

Beleszimatoltam a szélbe: a széna illata állatok kipárolgásával keveredett. Egy istálló tehát, ami utamat állja. Ezért kellett vajon ennyit vándorolnom? Vagy ez csak egy újabb állomás, ahol talán erőre kaphatok?

Megálltam, füleltem. A csendbe patás lábak dobbanásai, kérődző neszek vegyültek. Hát persze, hogy istálló. Talán megpihenhetek és átmelegedhetek itt.

Benyitottam, az ajtó halkan nyikorogva engedett. Párás meleg fogadott, lábam nedves szalmába süppedt. Az állatokat cseppet sem lepte meg érkezésem. Letettem a zsákomat.

Ebben a pillanatban halk nyögést hallottam. Megdermedtem. Ez emberi hang volt! Tehát más is van itt rajtam kívül. Félnem kellett volna, de nem éreztem mást, csak boldogságot és nyugalmat. Régi életemet mintha évezredekkel ezelőtt hagytam volna magam mögött – emlékeim sem igen maradtak. Semmi nem számított, csak az itt és a most.

Még egy nyögés, ezúttal hangosabb. Itt valaki szenved. Talán segítenem kellene. Csak legalább látnék valamit! De sehol semmi fény, csak a feneketlen, bársonyos sötétség. Kétségbeesve fordítottam a szemem az ég felé, és ebben a pillanatban, mintha fohászom meghallgatásra talált volna, a roskadt tető gerendái között csodálatos, halvány, mégis erős fény sugárzott a földre. Nem kellett kutatnom a forrását: az én csillagom volt az.

Most már körül tudtam nézni. Az egyik sarokban apró alak kuporgott. Egy asszony! Térdét átkarolta karjával, teste meg-megrándult a kíntól. Látszott, hogy szörnyű fájdalmai vannak.

Kétségbeesve kerestem valami megoldást. Hogyan segíthetnék? Bár lenne itt egy orvos, minden aranyat, tömjént, amit a batyumban hoztam, nekiadnék, csak segítsen ezen a szerencsétlen teremtésen.

Ebben a pillanatban nyikorogva megnyílt az istállóajtó. Megdobbant a szívem. Ezen a különös estén talán minden kívánságom meghallgatásra talál. Hátha egy orvost vetett erre a kiszámíthatatlan sors!

Az ajtó világos négyszögében két alak állt. Azonnal láttam, egyik sem orvos: királyok ők is, fejükön korona, akár az enyémen. Egymásra néztünk, és bár nem volt közös nyelvünk, nem voltak szavaink, tökéletesen értettük egymást. Csak álltunk, három árnyék, a csillag ott szikrázott a fejünk felett, és a beállott néma csendben hirtelen hangosan, élesen felsírt a kisbaba.

Karácsony éjszakája volt.