Kenyérillatú éhség ízeit őrzöm.
Rést üt rajtam a fény,
a múlt átdereng,
újra álmodom
hajnalok kemence melegét,
morzsacsendjét a foszló égnek
s azt a régi parittyás gyereket,
akit magamban hordok.
Örök gyötrődésnek tűnt a lét,
hol tiszta-arc, mosott láb
volt az ünnep
s avítt értékként ruhánkon
minden foltragyogás.
Zörgő csontjaink fölé
gyér húst érlelt a kor
s a balsors alamizsnát lökött
a partra vetett
szegénynek.
Kenyérillatú éhség.
Nekünk csak imára tellett
s laktatott esdeklőn
a szó gyöngyfüzére
-anyám szerint,-
úgy biztatott a jóra..
Étek volt ez, üres ízek,
hajnali reménység.
Harangszó és kereszt.
A kereszten Isten
vérző szívvel várt a szentmisén.
Testét márványba vésték emberi kezek.
Nekem csak a szeme élt.
én a szemét néztem mindig,
azt kerestem bűntudattal,
mikor anyám letérdelt elé,
hogy lelkén enyhítsen,
mintha hívott volna. Beleremegtem,
s féltem, hogy többé nem ereszt el.
Akkor se, ha nincsen.
Templomból hazáig,
onnan Isten házáig
elkísért anyám
minden reggel.
Bűnöst a bűntelen.
Őt a hite vitte,
hogy lesz még jó napunk,
engem a kétely,
gyermeki, dacos lázadás,
egy darabka kenyérért,
s magamba fojtottam
minden tagadásom
kényszer-mosolyommal,
ne lássák rajtam,
szinte fáj,
hogy éhezem.
Most mégis,
ennyi idő után
kenyérillatú éhségre vágyom,
anyám imájára,
hogy újra rám találjon.
Örülnék vele minden falatnak,
mint akkor ott
az életre-haltak.