Kis Tájhazám
Alsófernezelyre és Nagybányára emlékezve
Kis Tájhazám! Milyen kényszer hajt naponta hozzád?
Felhőfényfátyla dús képzeletemnek föléd miért terül
oda, ahol kereszt áll a szirttetőn, hó födi hegyeid ormát?
Miért visszhangzik harangvirágos rétjeid képe itt belül?
Hozzád sietnék, én bűntelen fogoly, de kötve a lábam.
Vagyok az égbolt tejútporába hajított kő, időben, térben
távolság sért fel, lázít, ígérget, hiányod súlya terheli vállam,
ezredév, s pillanat hordja magában el nem követett vétkem.
Csak képzelem fürge fellegek futását, esőpásztázta erdeid zúgását,
csak képzelem csermelyek tükrén kecses sziromjátékát a fénynek,
értem a kövek makacs hallgatását, érzem a csönd érdes csobbanását,
még követem végtelen útján szűzfehér lábnyomát hozzád a télnek.
Rög a koporsón, hallom szívverésed, fájdalmam villódzik benne,
boldogtalannak, ki egyre látni, újra csak látni kívánlak:
tavaszra ébredésed fűszerillatát, ősztájban fényfoltos színeid lesve
varázsos pompád, vörösbe izzását az elköszönő nyárnak…
Engedd, hogy meglopjam, magamba hordjam szépséged világát,
sóhajom szavába fonjam díszeit, vigasztalásul a napra-ébredéshez,
engedd, ne büntess…szívemben gyűjtöm létezésedért a hálát
Kis Tájhazám, kit elhagytam, de forrásvizedért egyre visszatérek!
2012 szeptembere
- koosán ildikó alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges