ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

„Lehetetlen nincs, ezt már az az ókori pofa is ismerte”, vakarta a fejét a lehetséges megoldások kulcscsomóján keresgélve. Az főnök soha nem adta fel! A lehető legokosabban -most is, mint általában-, maga készítette stratégia alapján dolgozott, így a felbecsülhetetlen, mintegy 80 fillér értékű, több vagonnyi képet, egy használaton kívüli, omladozó -szebb napokban kultúrközpontként működő-, épületben helyezte el. Jól álcázott, környezetbe, tökéletesen illeszkedő őrzőszemélyzettel, akiknek kötelező a kopott svájcisapka viselete és ebben az egy esetben, indokoltnak látszott a tíz napos borosta körítés is.
Magukat hajléktalannak álcázva, alkoholos üvegekkel körülbástyázott birodalmat alakítottak ki, amelyekben természetesen szénsavmentes ásványvíz honolt, legnagyobb bánatukra.
Így a tél kellős közepén, strandpapucsban, valamint rongyos, későnyári ruházatban, Gaus görbéjét vizualizálva, 24-ből, 24 órát álltak, pontosabban hevertek résen.
Parancsnokuk, majdnem elkövette azt az orbitális hibát, hogy vigyázzt rendeljen, amint szeretett főnökük, mint a koordináta rendszer kiindulópontja, hirtelen megjelent. Jól képzett szakemberhez méltón, böfögött egy nagyot és megkínálta -házilag begyűjtött-, ismeretlen eredetű ál-alkohollal. Szemére húzott parókája alól, egy szál kacsintással jelentette:

- Elnök úr, tisztelettel jelentem, a helyzet urai vagyunk!

Az körbetekintett és ekkor pattant össze a két kovakő -koponyáján belül szikrát csiholva-, a főnök fülébe súgta.

„Stábra van szükség az igen értékes képek bemutatására!”

- Hogy ez eddig nekem nem jutott eszembe! A képeket bizony stábbal kell bemutatni, hiszen ha megnyitunk egy rendes kiállítást, hogy néz ki, ha teszem azt az egyszerű, harmatgyenge politikai képzettségű látogató, csak úgy, saját szemszögéből elkezdi értelmezgetni a képeket. Mindenkinek biztosítani kell a megfelelő felvilágosítás jogát. Megmutatjuk nekik! Meg kell tanítani az embereket, hogy ne csak lássanak, hanem nézzenek is. A látás mindent összekuszál, elvonja a nézőt a nézéstől.
Úgy gondolom a kép megmutatásában, szakmai kompetenciában felülmúlhatatlan stábot verbuváltam, akik nem csak a helytelen látást javítják nézésre, hanem a nézést is -komoly korrekciós oktatással-, az egyszerűből, amilyen egy kezdő néző nézése, helyes nézéssé képesek, igen rövid idő alatt alakítani.
A helyes nézés, természetesen mellőzi a fölösleges látást. Helyesen mindenki úgy fog nézni, ahogy a stáb okítja. Mi lenne, ha az ünnepélyes megnyitón, például ezt a képet itt, ami engem ábrázol -kerékpáros lovasszobromon-, a magára hagyott közönség, holmi dekadens többféleség jegyében, kénye-kedve szerint kezdené értelmezgetni. Mindenkire szerelni kell egy piros és egy zöld lámpát, hogy jól láthassák a stábelnök jelzését, melyik a pozitív kisugárzású és melyik a –nagyon- negatív üzenetű kép.
Akit elnökül választottam, a kép mutatására, a legalkalmasabb személy. A további nyolc is, jeles kép mutató, akik soha nem hagynának cserben egy népet, ha meg kell mutatni a képet. Bármikor képesek, az agyi labirintusok tévelygéséből, rendes mutatással, képszerűen rábökni a fa alatt gitározó, pénzeszsákba bugyolált igazságok teljességére.
A stáb tagjai elég, ha buzgó bólogatással jelzik egyetértésüket. A munka oroszlánrészét a stábelnökre hárítom, mutassa ő a képeket, a közönség örömére. Szép lesz ez a bemutató, gyönyörű képeket fognak látni. A stáb helyes nézése pedig, azonosul az én nézésemmel, hiszen ők nagyon jól tudnak képeket mutatni, jó képmutatók ők, sőt -ne fokozzuk le-, kiváló képmutató álság stáb.