ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ülj mellém… (naplórészlet)

Mostanában - hogy bizony, több, mint fél évszázad is eltelt velem - gyakrabban gondolkodom létünk nagy kontrasztjairól, életről - elmúlásról, gazdagságról - szegénységről, bánatról - örömről, szeretetről - gyűlöletről.

Különösen sokat gondolok ilyesmire, ha ünnepek közelednek. Ilyenkor a legtöbb ember kicsit megáll a rohanásban, átgondolja közeli és távoli múltját, emlékeket idéz, szülőt, rokont, barátot látogat, aki csak teheti, s aki nem, az talán élete végéig keresi az utat azokhoz, akiket már elengedett az örökkévalóságba. Talán ez a legfájdalmasabb, ha ünnep közeleg. Rájuk gondolni a meghitt ünneplésben, a terített asztalnál, miközben a hiányuk okozta fájdalom ilyenkor felerősödik, a lassan behegedő sebek újra felszakadnak.
Milyen különös, hogy az öröm és bánat, gyász és ünneplés, harag és megbocsátás, és még sok hasonló érzés állandóan jelen van életünkben… S milyen fontos, hogy sorsunkat élve csaknem mindegyik esetében lehetőségünk van dönteni: melyik maradjon velünk, melyiket szegődtessük társul sorsunk útján. És döntésünk óriási felelősség!
A gazdagságról és szegénységről elmélkedtem éppen a minap: vajon miért van az, hogy számomra sohasem volt fontos a pénz, pusztán annyira, hogy alapvető szükségleteimet, meghitt családi környezetemet biztosítsa? Miért, hogy akik régóta ismernek, tudják rólam: munkám, életem során, ha igazságtalan javadalmazást, méltánytalanságot tapasztaltam, mindig mások, soha nem a magam érdekében emeltem szót? Miért, hogy soha nem volt fontos számomra a luxus, a vagyon, a hatalom? És miért, hogy szegénynek mégsem érzem magam?
Az ember persze gyarló, és nem hiba nélküli. Én sem vagyok az, de számvetésem nagy kérdéseire adott válaszom szerencsére legtöbbször benső békét, nyugalmat ad: tudom, szívem szava szerint, és jól döntöttem akkor, amikor a gazdagságot csak lelki épülésemre választottam, tartós haragot, vagy gyűlöletet talán még soha nem éreztem, - legfeljebb tehetetlen dühöt igazságtalanság, kegyetlenség láttán – és hazugság helyett is inkább az őszinteség jellemzi életem.
Volt, hogy nem dönthettem - hiszen sorsom útján hívatlanul állt elém a leselkedő, kegyetlen halál, hogy lelkemet gonoszul elrabolja, és örök béklyóba, fásult fájdalomba zárja. Mégis, ekkor is, volt erőm dönteni, és földi kínhalál helyett az életigenlést választani, hogy - megélve ugyan a poklot, a kínokat gyermekem elvesztése miatti fájdalmamban - mégis, búcsút intve neki, helyére visszahívjam az örökérvényű létezés, az életigenlés meghitt békéjét, örömét, úgy, hogy közben elfogadjam sorsomat.
Hitem - hogy nincs halál, s az ember szelleme örök - talán tudás lesz végül, a választás sorsunk útján nagy létkérdésekben is rajtunk áll.
Tudom, aki már itt, földi életében úgy dönt, hogy sorsának útján társa a gyűlölet, a lelki nyomor, a pusztítás és pusztulás - csak annak számára létezik pokol és halál, és számára az örök ígéret is csak félelmetes tetszhalál.

Az emlékező gyertyafénynél ma Seneca sorai voltak velem vigaszul:

"Miközben fiad ragyogó erényeiről elmélkedel, öledben szinte újra ringatod! Most jobban a tiéd lehet, mint bármikor, most nincs semmi már, ami tőled elvonja őt, már soha többé nem okoz neked rettegést, bánatot....Fiadnak legfeljebb az arcvonásai pusztulnak el, ő maga halhatatlan, s élete most valóban tökéletes, mert levetette idegen nyűgeit, s igaz énjére végre most rátalált.”
(Seneca: Vigasztalások és erkölcsi levelek)

Hiszem, idővel talán megtanulok én is együtt lenni Zoli fiammal másként, mint itt a földi, anyagi létben ... Fájdalmasan gyönyörű találkozások ma is ezek…

________
2009.