ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Balabán már régi kutya volt a menhelyen. A személyzettel pertuban volt, illetve lett volna, ha megszólalt volna emberül. De mért is szólt volna? Eddig még egyáltalán nem adtak rá okot. A zaba jó volt, udvarra is mehetett a társaság. Hajókirándulásra ugyan nem vitték el őket, de hát ez nem egy unatkozó milliomos kutyák klubja, hanem egy kisvárosi állatmenhely.

    Annakidején, mikor idekerült, mint fiatal gazdátlan egyed, azért még több volt a változatosság. Akkoriban még az öreg Bernát úr volt a nappalos. Na, ő egyszer elvitte őket egy olyan gyermekmenhelyre, ahonnan még az őrangyalok is kivesztek.

    A kékmackós gyerekek nagyon örültek, hogy a délutáni pihenő után játszhattak a kutyákkal, de legközelebb már nem mehettek. Bernát úr törölte a programból, mert nem szerette volna, ha a védencei megint bogarakat hoznának haza az árvaházból. Rá egy évre, aztán az öregurat bevitték egy szívinfarktussal a kórházba, majd onnan örök bentlakással egy kertbe, ahová fel volt írva, hogy feltámadunk. Az még vidám-szomorú ünnepe volt a kutyáknak, ha időnként be-betért valaki, hogy kiválasszon egyet közülük és elvigye magával innen.

     Őt, Balabánt, nem igen érdekelte az ilyesmi, mert már megtanulta az elmúlt nyolc évben, hogy kutyának sem kell olyan példány, mint ő.

    Ahogy kinézett a téglavörös, loncsos bundájával, hatalmas lógó füleivel, amik hátszélben még a kávésfindzsa nagy szemeit is eltakarták; még kitömve sem vitték volna haza. Ma is éppen ebéd után voltak, mikor bejött egy kedves, szomorú asszonyság állatnézőbe, akit egyébként Líviának hívtak, s főnővére volt a Napsugár nevű idősek otthonának.

    Balabán hasra feküdt és szeretettel-sajnálattal nézte sorstársait, ahogy azok keservesen igyekeztek magukat szépnek, vagy különlegesnek mutatni. Egy rövidre nyírt uszkár bakfis, ábrándos, felhős szemekkel a távolba tekintett, mint egy lírai költőkisasszony; mellette lévő ketrecben foxterrier keverék ugrált felfelé a plafonig, mint aki éppen örökölt, de a legtöbbje eszeveszetten próbálta a másikat túlugatni. Legnagyobb meglepetésükre Lívia nővér egyenesen Balabánhoz ment, kezében már a kutya obsitlevelével és egy pórázzal. A meglepetéstől és örömtől szűkölő kutyát megsimogatta, majd öt perccel később már a menhelyből igyekeztek a Ferdinándi utcába, az idősek otthona felé.

    A giccses nevű „Napsugár” az akácsor végén volt, korban a lakóihoz illő öreg park mélyén. Az otthon bejáratánál egy üres portás házacska guggolt, de éjszakánként, mikor nem látta senki, a roskadt oldalát a foghíjas kőkerítésnek támasztotta, mert különben összerogyott volna.

    Tudta, hogy ha meglátják, menthetetlenül lebontják.

    Ahogy megérkeztek, Balabán hosszú láncot kapott nappali viseletre. Lívia elibe tett egy régi zománcozott tálat, amin Sobri Jóska elfogatása volt pingálva. A tál fülei mögé két nagypuskás, bajszos zsandár volt föstve, amint azok éppen ármányos, ferde szemekkel, kelepcébe csalják a lengőgatyás hőst.

    Balabánt ez egyáltalán nem érdekelte; jó ét vággyal zabálta a paprikás krumplit. Lívia közben elsietett a főépületbe, mert ügyeletes volt az ebédeltetésnél.

    Szép kutyust hozott aranyoskám – mosolygott rá Perbál atya, a fehérhajú plébános a hármas asztaltól.
     Legalább értelmes társam van, aki nem verekszik, és nem iszik – avval elsietett az üres tányérokkal a konyha felé.

    Nagy marha egy ura van szegénynek – szólt át a szomszéd asztaltól Wéber, a vaksi kalapos, mikor a nővér eltűnt a lengőajtó mögött.
    Közelünkben laktak a Kertvárosban, míg élt szegény Icám – húzta közelebb a székét Perbálhoz.

    Az a...– hadd ne mondjam milyen – férj, majd minden éjjel részegen jött haza, mint egy állat, s a fél utca hallotta náluk a rumlit. Tavaly meg Pünkösdkor, a vasárnapi mise után éppen az udvarukban rugdalta Líviát, mert langyosnak találta a levest. Az meg szegény csak az arcát védte s nyöszörgött, míg ki nem jöttek a rendőrök, mert kihívtuk őket. De ahogy azok jöttek, úgy el is mentek. – Ez privát terület – mondták, s a civakodás, az szigorúan magánügy.

    Mi ezt valahogy úgy értelmeztük a szomszédokkal, hogy kijönnek, ha a férj az asszonyt már sikeresen agyonverte. Erre nem válaszolt senki.

    Csend lett az asztalnál...

    Balabán már rég bevágta az ebédjét. Még a lábasa széleit is olyan alaposan körbenyalta smirgli-erős nyelvével, hogy utána örökre eltűnt onnan az egyik zsandár, Sobri betyár lábaival.

    Később lefeküdt az árnyékba félszemmel szunyókálni, csak úgy őrzőmódra. Egy arrajáró fáradt bogár is megállt egy versnyit pihenni Balabán orra előtt, s rácsodálkozott a parányi porfelhőkre, amiket a kutya álmában szusszantott, mert csukott szájjal szokott aludni.

    Egy figyelmetlen félérett gesztenye álmában lezuhant a fáról, éppen a bámészkodó bogár elé, aki rémülten nekiiramodott a vakvilágnak.

    A koppanásra aztán Balabán is végleg felébredt.

    Wéber úr, ahogy befejezte az ebéd utáni sziesztáját, megvárta Perbál atyát a hallban, s együtt elindultak a kaviccsal leszórt sétányon a főbejárat felé. A félúton már türelmetlenül várakozott rájuk a cementből öntött sakkasztal. De az aznapi partiból nem lett semmi.

    Váratlanul a portásház felől ordibálás, sírás és vad kutyaugatás űzte el a hatalmas park csendjét.

    A két öregúr, ahogy tehette iparkodott a zaj irányába. Mikor kiértek a parkból, megdermedve nézték a jelenetet. Egy káromkodó férfi ült egy zsámolyon és a bokájából dőlt a vér, amit Lívia nővér próbált éppen elkötni. A másik, egy rendőr, pedig a pisztolyát a csaholó, hörgő kutyára fogta, de zavarban volt, mert már rég elfelejtette, hogy ilyen esetre mit ír elő a szolgálati szabályzat.

    Megharapott a rohadék, lője le! – ordította a rendőrnek a sebesült.

    De csak azért, mert a férjem megütött – sírta Lívia, miközben kötözte az ura lábát. Ekkor avatkozott be Wéber úr. Először a rendőrrel tetette el a pisztolyt.

    Azt tudja, hogy mi az, hogy privát terület, ugye? – és azt is, hogy mi a jogtalan behatolás? Nahát! A kutya csak a kötelességét teljesítette, ahogy ön is, őrnagy úr.

    Igaz, hogy csak tizedes volt még, de jobb ilyenkor előléptetni pár ranggal. A férj káromkodva hazament, majd egy óra múlva megérkezett Lívia ruháival, amit hamarjában belegyömöszölt két kofferbe.

    Vedd tudomásul, közöttünk mindennek vége! – ordította, de már alig állt a lábán.

    Valószínűleg utánatöltött. Erre azt hitte a marhája, hogy az asszony sírógörcsöt kap és könyörög neki, hogy ne űzze el, de Lívia csak szelíden mosolygott.

    Estére már a boldog főnővér elrakta ruháit a régi, üresen hagyott szolgálati lakásába. Később lement Balabánhoz, s a vacsoráján kívül vitt neki egy disznólábat is ajándékba. A kutya olyan boldog volt, hogy szinte szerette volna az egész világot átölelni. Délután is kényeztették, simogatták s beszéltek is hozzá. Unokáról, családról, miegymásról. Ő csak okosan figyelt, hallgatott, s a beszélőnek néha úgy tűnt, mintha a kutya időnként együttérzően bólogatna. Egyébként, ami Balabánt illeti, ő biztosan tudta, hogy ez itt a kutyamennyország.

Titokban már remélte, hogy karácsonyra talán még egy portássapkát is kap…