„Látod-e, álmodom én is”, éjszaka kúszik a házra,
hársfavirága ma méz-teli illatát hinti fölém,
érzem az éj örömét is, árnyait sorra bejárva
fészkel karomba a hársfa tövén.
Kell ez a csend ami éltet, kell ez a néma varázslat,
köznapok göncei hullnak, szóról is hámlik az álca,
álmodom, nincs más, zenéje, ritmusa zeng a hiánynak,
ezer- szín hang szól, ezer-szín hárfa.
Szólnia kell most, isteni kényszerre pendül a húrom,
hangszer a lelkem, fürdik a képzelet bódulatába’,
ábránd, vagy rontás, mit bánom, igézzen, el sose múljon,
s lásd, széthull… hajnal lesz nemsokára.