ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Keller Emma éppen kivette a kenyeret a kosárkából, mikor váratlanul nagyot rúgott a benne rejlő kis élet. A kisasszony megdöbbent. Hát, ez lett az önfeledt, keszthelyi nyaralás következménye? – Hol történhetett? Talán Zita tanti teadélutánja után, ahol Albin hegedült? Vagy a Füvészkertben a buganville védte meghitt padon? - ki tudja már? Majd biztos, hogy a zenetanár, Keresztesshy Albin a ludas. Ő udvarolt neki olyan huszárosan, de azért mindig a tisztesség határain belül.
A váratlan babarúgásra a delnő úgy megijedt, hogy kiejtette a kezéből a levesbe szánt kenyeret. Letérdelt, hogy felvegye, de a blúzgombja beleakadt a horgolt terítőbe s avval együtt rántotta magával a tányért. Emma azért jobban járt, mint szegény Boley Anna. Bárd helyett őt csak a lepkemintás tányér pereme vágta nyakon, és vér helyett is csak a langyos leveske nyalta a hátát; – nagy különbség. A sótartó csak barátságból ugrott a szárazra vetett krumplik után.

A kisasszony erre olyan csúnyát mondott, hogy a dédi belepirult az olajfestményen.

A trágár beszédet a kislány még jóval a bérmálkozása előtt tanulta az édesapjától. Ugyanis az özvegy papa a vallásügyi miniszter mellett volt államtitkár, és a parlamenti ülések szünetében ki-kijárt szivarozni a folyosóra. Ott ragadt rá az ilyen beszéd. Keller Ervin, mint konzervatív honatya, mérhetetlenül szenvedett az ildomos eszmecserék hiánya miatt, s ezért az idegeit lassan felőrölte ez a kétlakiság.

A tragédia a Milleneumi kiállításon tetőzött, ahol hivatalosan volt jelen. Elhaladtában a pálinkás butik előtt, éppen egy szőke, vikingnek öltözött harcos verekedett egy igazi libanoni törökmézárussal. Közben olyan csúnyán szidalmazták egymást és az Uralkodót, hogy evvel betelt a mérték.

Az Úr röviddel azután szólította magához a honatyát, mikor a léghajó a főkapu előtt emelkedni kezdett a magasba. Emma alig libegett egy lábnyira a földtől, mikor már kihányt a gondolából.

– Azért fizettem be azt az egy koronát, hogy szégyenbe hozz? – hörögte az államtitkár, pedig a jövendő babáról mit sem tudott. Avval a szívéhez kapott, és még a mellette álló főrabbi sem tudta elkapni, hogy el ne puffanjon a földön. Barátja, a megyéspüspök, sajnos már vagy tíz perce otthagyta, mert álmélkodni ment a cigányputriba. Ez a Monarchia etnikumi kiállításának volt a része, s talán a legérdekesebb látványossága a milleneumi kiállításnak. Az Apostoli Király őfelsége is meglátogatta a cigányokat, akik a fenség távozása után lemosták a sminket, leadták a jelmezeket és visszaöltötték a csendőregyenruhát.

Keller kisasszony, ahogy hazaért, leroskadt a székre.

– Istenem, istenem! Ezt a vesztességet! – Majd az asztalra borult, és csak úgy rázta a vállát a hangnélküli zokogás, mert Krauszné még délelőtt meghozta a legújabb mídert, amelyből még nem volt a városban. S most tessék! Este nem veheti fel az Opera díszelőadására a haláleset miatt. De érezte, nem komilfó az apja jegyét este a bejáratnál árusítani.

Később, mikor már enyhült benne a fájdalom, bekapott egy cukkerlit a bonbonniereből – még jó, hogy Matilda nem látja –, és lapozgatta az opera gazdagon díszített, négynyelvű szövegkönyvét. Erkel István királyát adják; a partitúrája már évek óta az opera pincéjében porosodott, mikor újra rátaláltak. Egye fene! – vigasztalta magát. Legfeljebb majd megnézi a Vígszínházban azt a megnyitóra írt Jókai-darabot.

A Nyugati előtt a kapatos hordár majdnem előrebukott, mikor a fiáker alá nézett. Aha! Ott a gyászkalap! Pont a kocsi alatt! Akkor gurulhatott oda a feketehálós gyásztünemény, mikor felbillent a targoncája az uzsonnázó ló mellett. A rengeteg poggyász persze szétszóródott.
– Hogy lehet ilyen baromul berúgni már délelőtt? – szidta a fiákeres a hordárt; de az csak bambán állt félrecsúszott piros sapkájában és pislogott rá a malacszemivel. Mondja meg ennek a lóhajtónak, hogy örömében, mert megszökött az asszony az ószeressel? Azért sem!

A kocsis próbált még valami durvát mondani, de csak kiköpött, s felmászott a bakra. Olyan erővel húzta hátra a gyeplőt, hogy a feszülő zabla látni engedte a dühös ló hatalmas, sárga fogait. A szegény pára zurükkolt vakon pár lépést, majd megállt. Pontosan a kalapon. Ha akarta volna, se sikerülhetett volna jobban. Erre a két ember nagyon gyorsan, együttes erővel bepakolta az útipoggyászt az utolsó darabig. Végre az amúgy türelmesen várakozó nénike is beülhetett a csomagjai után.

– A kalapot a ló megtarthatja –, jegyezte meg beszálltában. Egyébként Keller Zitának hívták ezt a finom hölgyet, a keszthelyi leánynevelő líceum vezetőjét. Ott nevelte Emmát. De a gyerek alig hagyta el a kislánykort, a férfiakra már különösen vonzóan hatott. A komódban még bele sem kóstoltak a molyok a finom naftalinba – ezzel beszórva aludt az elsőáldozási ruhácskája –, s már baj történt. A kicsi szűz úgy megvadította a végrehajtót, hogy az őrült hivatalnok féltékenységében leszúrta a rajztanárt. Egy pedofil bádogos meg a reménytelen szerelem miatt leitta magát és a vasúti sínekre feküdt. Mikor kialudta magát, felkelt s hazament, mert eszébe jutott, hogy a mozdonyt csak jövő héten hozzák. Ezek után Zita néni haladéktalanul visszaküldte a neveltjét Pestre az öccséhez.

- Vajon kitől örökölhette ez a bakfis azt az ígérgető lángot a szemében? – sopánkodott a naiv, tisztalelkű néni.

Mikor az iskolák után Emma hazajött látogatóba, a szüreti bálon körüldongták az udvarlók. Még a nők is megcsodálták a pesti delnőn a legújabb módit. Biztos, a darázsderekát a lapátkezű postamester át tudná markolni, ha illene.
Az természetes, hogy Albin – mint művész és zenetanár – a delnő körül forgolódott. Megpróbálta hű lovagjaként kísérgetni. Mi tagadás, feldühítette, hogy Novák, az a prágai jöttment tűzoltótiszt is ugyanazt szerette volna. És volt olyan pimasz az a fecskendőhuszár, hogy egy ódát is írt a kisasszonyhoz. De mióta Zita néninél egy délután a vendégeknek hegedült, aztán sétált Emmával a Helikon parkban, már magas lóról nézte a konkurenciát. A néninek is feltűnt, hogy a két fiatal milyen gyakran mulatta együtt az időt. Egy kicsit sajnálta a tanárját, mert tudta, milyen naiv, félénk művész.

Az öreg hölgynek még mindig ekörül jártak a gondolatai, mikor már kényelmesen ült a fiákerben. Csodálkozott, hogy a ló még áll. Hirtelen elszégyellte magát, hogy így megfeledkezett magáról.

A hetykén szalutáló részeg hordárnak gyorsan a tenyerébe nyomott egy koronát: – borravaló! – akarta mondani, de még észbekapott, s csak legyintett.
A hosszú utazás elfárasztotta, és most jólesett a gumirádlis kocsi ringatása. A ló is megbékélt gazdájával. Patáinak monoton trappolása saját magát is félálomba menekítette; ki innen ebből a földi, fiákervontató sorsból!

Nem látszott Zita nénin, de nagyon megviselte a rázúduló teher, amelyet öccse váratlan halála rakott a vállára. Behunyta szemét, s az elkövetkező ráváró nehéz napokra gondolt. Rendezni kell valahogy Teréz életét. De most mindenekelőtt öccse temetését kell intézni.

A fiákerrel éppen ráfordultak a Múzeum körútra, s egy pillanatra feltűnt a Belvárosi Ferences templom. Most úgy nézett ki a környék, mint egy bábeli építkezés. Hajdan, mint fiatal lány, gyakran kísérte öccsét a Piarista gimnáziumba. De most nehezen igazodna el errefelé. Bárhová néz, megváltozott minden. Utcák s házsorok tűntek el, helyette újabb, pazar épületek nőnek napról napra a magasba. Ha a rég elhalt lakók lelkei hazajárni kívánnának, biztos, hogy utat vesztve, tanácstalanul botorkálnának az alvó kubikusok között.

Szegény Ervin; annak idején túl nagy árat fizetett Annával a rövid időre kölcsönkért mennyországért. Pedig hajdanában ragyogó papi pályát jósoltak neki. Ám a véletlen összehozta Annával – egy olyan mulatóhelyen, amelyről nem illik társaságban beszélni – és halálosan beleszeretett. Természetesen a család azonnal megszakította a kapcsolatot a fiatal teológussal. Keller urat ez egyáltalán nem érdekelte. Mennyei tüneményként imádta Annát. Mikor keserves kínok közt, a végtelen vajúdás után megszülte a babát, megadta neki a sors azt a kegyet, hogy még rámosolyoghasson, mielőtt meghal. Túlkésőn lett boldog ember.

Felesége temetés után Zita azt hitte, hogy öccse az eszét veszti a fájdalomtól. Ezért a babát magával vitte egy dadával Keszthelyre. Sokáig tartott, míg Erwinben eltompult a fájdalom. De felesége helyét sose töltötte be más asszony. Zita tanti Emmát is csak akkor küldte vissza Pestre az öccséhez, mikor már – szégyen bevallani – nem bírt vele. Mert a kislány, ahogy megtanulta a betűvetést és az olvasást, a bohó bakfis azt hitte, hogy több tudomány nem is kell egy lánynak, mert ennyi már elég a gyerekszüléshez. Na persze, meg a férjhezmenéshez. Meg aztán leckemagolás nélkül is bögyösödött magától.

– Hát nincs igazam, néni? – feszítette előre blúzát, ahonnan a selyembörtönből a szép almakeblei szabadulni vágytak.
Zita néni – emlékezett vissza e képre – már majdnem rábólintott. De észbekapott; még gondolatban is bűn az ilyen bakfisfecsegéssel egy pedagógusnak egyetérteni. Még ha igaz is…

Megállt a fiáker. Kinn az utcáról beharsogott egy marsírózó század nótája, és a ló előzékenyen egészen addig várt, míg az utolsó baka is el nem tűnt a szeme elöl. Zita néni előreszólt a kocsisnak, hogy még a New York előtt forduljon be az első utcába, és az oroszlánkapus ház előtt meg is állhat.

A temetés és a rákövetkező napok egybemosódtak. Az újságok részletesen beszámoltak a koporsót követő honorátoros urak életéről, rangjáról. Az elhangzott búcsúbeszédek teljes szövegét leközölték a lapok, sőt a „Szentmihály-lovak” személyes adatait, családi állapotát is nyilvánosságra hozta az „Úrlovas” nevű, nemzetközi folyóirat. És ez így ment a végkimerülésig. Csak Keller Ervin neve maradt már örökre közömbös számukra.

Még pár nap eltelt, amíg az utolsó vendég is kézcsókkal elbúcsúzott a Keller hölgyektől. Végre újra csend lett a hűs, biztonságot sugárzó falak között. Yvette, az új szobalány, akit Sárinak hívtak Kelenföldön – ez is szép név egyébként – teát szervírozott, és muránói kristályüveget állított Zita néni elé: benne konyak várt nászra a teával.

A néni egy darabig Emmát fürkészte, majd megszólalt.
– Lányom, te gyereket vársz.
– Igen, tante. Ezt az Albin gyereket várom. Jön vasárnap. Úgy vettem ki a leveléből, hogy szerelmes, és már a mátkáját is kiszemelte. De mindenképpen a nénivel akar beszélni először, mert fél, hátha kosarat kap tőlem. De a néni honnan tudja? Írta talán?
– Ne tréfálj! Te terhes vagy!
– Igen – hajtotta le fejét a lány. – Gondolom, emiatt jön Albin. Meg talán lánykérőbe.
– Kitől akar megkérni?
– Zita nénitől.

Az öreg hölgy nem válaszolt. Konyakot töltött magának. A tea már sejtette, hogy ő itt már felesleges. Elmarad az esküvő. Emma is csendben volt. Már azt hitte, hogy a tanti elaludt, de a néni váratlanul megszólalt.

– Én most nem mondom neked, hogy ez az ocsmány bűn az égre kiállt. Azért nem, mert erre azt válaszolnád, hogy ha így lenne, akkor zavarná a pokoli ricsaj az angyalokat. Engem meg feldühítenél. Albint meg visszaküldjük, hogy jelentse be az esküvőt. Az idő sürget. A menyegző nem Keszthelyen lesz, hanem az én birtokomon, Somogykutason. Aztán még tőlem is kap szép hozományt – simogatta meg a lány haját.

Mit mondhatott erre Emma? Semmit. Lehajolt és megcsókolta az öreg leánynevelő kezét.

Éppen delet kongott a Belvárosi templom harangja, mikor Yvette bevezette Albin urat. Zavartan kézcsókkal üdvözölte a hölgyeket, majd Zita nénihez fordult, s rögtön a tárgyra tért:

– Drága igazgatónő! Meg szeretnék nősülni! – Emma szemlesütve pironkodott, és az asztalterítő rojtjait babrálta.
– És ezt mért közli velem, tanár úr?
– Mert szeptembertől már nem tudok önnél tanítani. Esküvő, meg nászút…
– És ki a kiválasztott? – nézett rá mosolyogva.
– Pataki Zsófia. A péceli földbirtokos lánya.

Emma a név hallatán mintha villám sújtotta volna, zuhant a szőnyegre. Nagy lett a ribillió! – A repülő sót, Sára! Lódulj! – Az ijedségtől Zita néni még a pesti nevét is elfelejtette a lánynak.

– Szegény Emma, azt hitte, hogy maga az ő kezét kéri tőlem – súgta a művésznek.

– Ó, én tulok! De hát kedves Zita néni! A legfontosabbat még nem mondtam. A kisasszonynak is vendéget hoztam. Novák Istvánt, a prágai tűzoltótisztet. Lenn ül a hallban. Nem merte magát bejelenteni. A szüreti bál után majdnem duelláltunk is, mert szerinte én durva módon közeledtem volna a kisasszonyhoz. Ugyanis ők a bálon beleszerettek egymásba. S most, mielőtt visszautazik Prágába, csak azt kérdezteti, hogy merhet e remélni? Szó szerint: hogy „a gyertyaláng napba nézhet-e?”.
– Hívja csak fel! – pihegte Emma, s halovány mosollyal rendezte ruháját.

Novák István pár napig még a Keller házban maradt, míg elintézték a hivatalos ügyeket. A következő vasárnap a két szerelmes már Prága felé robogott, első osztályú kupéban.

Zita néni már kifelé indult az állomásról, mikor egy piros sapkás hordár rohant utána.

– Asszonyom, a keszkenője! – s evvel átnyújtotta a feketecsipkés díszkendőt. Biztos, amikor integetni tetszett a vonat után, akkor veszítette el.
A néni megfordult. Megismerte a hordárt, ki annak idején a lónak adatta a kalapját. Kedvesen biccentett, és egy koronát adott neki borravalóra, mert elég józannak látszott.