ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Aljosa, bánatában zokogni tudott volna, pedig ezt a lefokozást, akár kitüntetésnek is vehette, hiszen a háborús normák nem teljesítését, serege parancsnoksága, általában jobblétre szenderítéssel honorálta. Mégis nagyon fájt neki, hogy a rábízott negyvennyolc ezer hektár terület védelmét, bár kisebb hézagokkal, de ellátva, a három nappal korábbi Főjósából, két napja Jósa lett. Történt ugyanis, hogy négy nappal előbb, egy szál boxos skatulya táras géppisztolyával, egy dandárnyi ellenséget kaszabolt le, kettő helyett, a következő napon már csak egy üteget volt képes hatástalanítani kettőből.
A normatívákban előírt, napi hatvan darab tank kilövése sem jött össze. Így több ezer kilométeres ide-oda gyaloglással, csak a szégyenteljes harminckettőt tudta teljesíteni. Az ellenséges repülők, géppisztollyal való kiiktatása is léc alá sikerült. Egy napja, mikor már lőszere elfogyott, kiváló és csak seregének rendszeresített bajonettjével, egyetlen szakasztól tudta csak megóvni bajtársait. Azóta jár, kel hegyeken, völgyeken át és búsulja odaszakadt jósaságát.
Itt a Kárpát-kanyarban, egészen mások a hegyek mint otthon, nincs olyan hideg, még a fák sem hasonlítanak. Egyetlen balalajkát termő nyírfácskával sem találkozott, ami igen-igen természetellenesnek tűnt neki. Ebben a hosszú gyalogtúrában, amit csapatosan szerveztek nekik, már kezdett hozzászokni minden különc dologhoz. Úgy látszik ezek a mocskos burzsujok - Aljosa önérzetes kommunista volt, azerbajdzsáni származása ellenére -, csak hogy borsot törjenek a tisztességes kolhoztagok orra alá, leláncolják azt, ami normális.
Pityergett, miközben úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa és a Télapó hibridje, kövérnek látszott. Szinte bokáig érő köpenyében, ezt a képzetet erősítette azon kevesekben, akik valamiként találkoztak vele. Bár valójában elég pufók volt, de hasán a gránátok, hátán a tömör hátizsák, oldalán - szintúgy zsák, de - oldalzsák, másik felől gázálarc, hátul pici lapát, elől tölténytár-tok díszítették.
Feletteseinek nem merte elárulni, de normaalultejesítései abból fakadtak, hogy nem jött elegendő dandár, üteg vagy szakasz az adott napokon. Jobbnak látta ezt másként tálalni, tankot sem lőtt ki egy szálat sem, még repülőt sem, sőt egy három tagú rajjal sem találkozott. Az egyedüli tény, hogy lőszerének utolsó darabkáját is szélnek kellett eresztenie előző reggel, amikor három mókust egy fa mögül, jelzőrakétákat kilövő ellenségnek nézett.
Gránátos zsákjából - az álmatlanságtól, a felé közeledő tankhadosztály vízióját legyőzni akarva -, mikor a gránátot visszadobta saját tarsolyába, majdnem felrobbantotta magát. Csak utólag, miután már százötvenegyszer végiggondolta az életét, a nagy durranást várva, morcintotta össze szemöldökét, legyintett egyet, rájött, hogy elfelejtette kibiztosítani.
Nagy felelősség nyomta hátát, nagyobb mint hátizsákja. De ilyennel, mint most - már hetek óta nem aludt, erről ügyes kiképzők, talán örökre leszoktatták -, még soha nem találkozott. A kolhoznak is volt birkanyája, de az a sovány fajtájú juhok táborából való volt, hat teljes bégetővel, tizennégy juhásszal és egy csoportvezetővel. Igaz nem voltak sztahanovisták, mert Sztahanov még nem vezette be magát, vagy mert nem vezették még be Sztahanovot.
Ezek a burzsujok itt, ketten őriznek száz - kövér fajtájú - birkát, na nem hajszálpontosan, de úgy saccra.
Méreteikben, a nagyobbik fajtájú üzemanyag hordókhoz hasonlatosak. Úgy érzi, ez a két lustán üldögélő juhász, akik pillanatnyilag - mint azt általában szokták tenni, hajnali háromról négyre váltó időpontban – üldögéltek és reggeliztek, megcsúfolja. Ekkor, két nagyon nagy tehén, ugatva elindult feléje. Vágtattak, mint a legvérmesebb kolhozi igáslovak, mire rájött, hogy kutyák.
Már többször végiggondolta, hogy szakmai ártalomban részesül, a háborúban előfordult - csapatában tízből kilenccel -, hogy elhalálozott. Nézte a két pásztort, akik végre valami, az unalmas egyhangúságot megtörő, valóságosan izgalmas és érdekes eseményre készültek. Csendes, kifejezéstelen szemekkel várták, a mesélni való bekövetkeztét.
Aljosa géppisztolyát hátizsákján tartotta, rendesen nem tudta hátára dobni, így a szíj egy picit a nyakába szorult volna, ha köpenyének felső gombjában nem akassza meg. Cselekedni kellett és bizony majdnem saját fejével együtt rántotta le fegyverét. Nem vakarózott, gondolta később is megköhögtetheti magát nyakficamában. Határozottan csőre töltött, célzott. Ekkor megelevenedett a két juhász, egyik teli tüdőből ordította.
- Ne!!! Ne lőj!
A másik, a két reggelizni készülő, jámbornak nem nevezhető jószágot - akik rossz szágok voltak, egy percre -, egyetlen fura hanglejtéssel kővé dermesztette. Ott álltak előtte, éppen csak szaglászni nem kezdték. Aljosa nekibátorodott, kivette a tölténytárat, hátrahúzta a zárdugattyút és azt mímelte, hogy töltényt vesz ki a csőből, bár oda sem nyúlt igazán. Aztán visszatette az üres tárat és ahogy ilyenkor szokás, hogy mentesítse a rugót, a levegőbe lőtt. Egy kattanásra számított, de rá kellett jönnie, parancsnokainak igaza volt és megérdemelne egy legaljosább lefokozást. Ugyanis volt töltény a csőben, amit esetleg használhatott volna ellenségeik ellen.
Aljosa, a megvilágosodás szédülő dallamába itatódott, mikor egy kövér fajd pottyant elé.
- Hát ezek a burzsujok ezért élnek ilyen marha jól. Hülye leszek visszamenni, elszegődöm ezekhez a csobánokhoz, itt a Kárpát-kanyarban. Szerzek lőszert, lövök egyet, kettőt a levegőbe és kövér juhok között, bazi nagy madarakkal, piszok jó életem lesz.
A csobánok oldaláról a dolog úgy nézett ki:
- De jó, hogy leállítottuk, hiszen ez egy puffantással kinyírta volna a két drága jó kutyát, aki vaktában ilyen ordítani valóan jó céllövő.
Rövid alku után meg is egyeztek Aljosával, aki ott helyben leszerelt és napjainkig, így kilencvenharmadik évében is, a környék legelismertebb juhásza.